2012. július 28., szombat

~ 19.Chapter




*Aaron szemszöge*

 Rohantam először vissza Biankához, és szó szerint elordítottam magam.
- Sam… Sam… - Akadoztam. –Sam azt hiszem, fe- felébredt. Megszorította a kezem és – és mikor kérdeztem, hogy hall-e engem megint megszorí-tott-a.
Bianka a szavak hallatán felpattant ülő helyzetéből, és rohant be oda ahonnan én kijöttem.
Utána futottam, és kérdeztem.
- Hívjak egy dokit? Hátha tud valamit tenni, és rendesen magához tér.
Nem szólt semmit, csak bólogatott, majd odarohant Samhez, megragadta a kezét és könnyekkel küszködve meredt az arcára. Én pedig futottam ki az ajtón, majd át a fehér falú folyosón hátha közben találkozok egy orvossal.
Ezt nem hiszem el! Sehol egy nyamvadt orvos! Máskor meg nyüzsögnek a folyosón!
Pár perc rohangálás után, végre találtam egy nővért, aki látta rajtam, hogy ijedtségembe rohanok orvos után, közben meg lihegek, mint egy kutya. Értetlen pillantásokat vetett rám. Pár másodpercen keresztül rátámaszkodtam a térdemre, a padlót bámultam, és lélegzetem felgyorsulása lassult le folyamatosan.
- Tudok valamiben segíteni? – kérdezett rá kedvesen.
Végül miután kicsit kifújtam magam, tudakolást intéztem felé.
- Elnézést. Egy orvost keresek. Ma behoztak egy eszméletlen lányt. Samantha Svannak hívják és volt nála egy doki, azt hiszem Dr. Leisenfild, vagy valami ilyesmi. Őt keresem, mert a lány reagált. – mondtam aggódó hangon.
- Nyugalom. Dr. Leisenfild éppen egy műtétet folytat. De nemsokára végeznek. Kb. 10 perc. Addig várni kell. – nyugtatott nagyon kedves hangon a nálam egy fejjel magasabb barna hajú, 25 év körüli ápolónő. Megértést leltem hangjában.
De ennek ellenére azért ki voltam akadva, hogy Sam végre ébredezik, erre nem ér rá a doki.
- Esetleg nem vizsgálhatja meg egy másik doki? – kérdeztem reménykedve.
- Hát mivel vasárnap van, ezért nincs benn az összes doktor a kórházban. Akik meg itt vannak mind el vannak foglalva a saját betegeikkel. Sajnálom… - mondta őszinte sajnálattal.
- Értem. – azzal fogtam magam és elindultam vissza. Még gyorsan hátra néztem és kiabáltam – azért nagyon szépen köszönöm.
Csak bólintott egyet majd én tovább szaladtam. Kanyarodtam balra – mert onnan jöttem – és belefutottam egy fehér köpenyesbe, ezzel fellökve őt és én is a földön landoltam. Mikor megláttam, hogy kibe ütköztem bele, felpattantam és kezemet felé nyújtva felsegítettem a földről.
- Annyira sajnálom. Dr. Leisenfild. Épp magát kerestem. Sam reagált. Megszorította a kezem. Azt hiszem felébredt,de még nem nyitotta ki a szemét. – hadartam miközben ő leporolta a fehér köpenyét.
- Értem. Máris megyek. - jelentette ki azzal közösen elindultunk Sam szobája felé…
Gyors léptekkel haladtunk előre, és nem telt el sok idő, már oda is értünk.
Mikor az ajtó elé értünk én ledermedtem egy pillanatra. Féltem mi lesz, de végül kitártam és beengedtem előttem a dokit, amit egy biccentéssel köszönt meg. Utána mentem és becsuktam magam mögött az ajtót, ezzel felhívva a figyelmet, hogy megjött a doki.. és én.
Bianka könnytől lábadó szeme tekintett élesen az enyémbe, mintha azt mondta volt ezzel, hogy „Hazudtál!”
Szúrós tekintetétől kirázott a hideg.
- Ilyet többet ne csinálj! – ordított rám, de meg is bánta, hiszen nem az a fajta – Sajnálom csak… - mondta lesütve a szemét.
- De mi történt? – kérdeztem értetlenül.
- Nem tudom mi volt, akkor mikor bent voltál, de Sam nem reagál semmire. – mondta elhalkuló és szomorú hangon. – Aaron… biztos vagy benne hogy megszorította a kezed, és nem csak képzelődtél? – úgy szólított meg mintha őrült lennék.
- Biztos, hogy nem csak képzelődtem. Megfogtam a kezét és.. és pár perc után megszorította… Próbálták már ? –álltam ki az igazságom mellett egy kis füllentéssel.
- Igen megfogtam többször is, de semmi. –válaszolt Bianka kis szipogással bezárva mondanivalóját.
- Akkor nem értem… - mondtam elhalkuló hangon. Megvan!
Nem szóltam semmit csak odamentem Sam mellé és próbálkoztam ismét az akkori mentettel – természetesen egy fontos lépést kihagyva.


                                     * Sam szemszöge*


Ismét hallok hangokat. Azt hiszem, most ki tudom nyitni a szemem. Nem.. Megint nem megy. De nem értem, hogy miért. Megint tudok gondolkodni… de a szemem még nem enged a parancsomnak. De mitől van ez a tehetetlenség? Pár másodperc telt el és ismét éreztem az érintést a kezemen, ami nemrégiben itt hagyott.
Ismét simogatja a kezem, mintha az előbbit akarná megismételni. De valami mégis más. Most nincs az a nagy gyengédség. Inkább erőltetés. Mintha most az lenne a célja, hogy ismét szorítsam meg a kezét.
Még hangokat is hallok mögötte. Nem tudom pontosan kiszűrni, de a hangfoszlányok egyre érthetőbbek.
- Aaron! Mit csinálsz?- veszem ki végre a teljes mondatot.
De ő, aki fogja a kezem még vár. Tehát nem akartam nagyon megváratni. Megszorítottam ismét a kezét. Hallottam, hogy megdöbbenő lélegzet elállások hagyják el az ott lévők torkát. Nem értem.. ez most mi, vagy izé..  nem értek semmit.
Lépteket hallok, amik felém közelednek, de most több. Mintha egy egész hadsereg támadna le. Hirtelen – az előbbiek szerint – Aaron keze kicsúszik az enyém közül, de ezt nem ő tette. Valaki kihúzta a szorításomból
Hirtelen egy hideg furcsa valamit, éreztem a mellkasomon. Azt leemelte. Majd vissza. Most folyamatosan rajta tartotta. Odasúgott valakinek valamit.
Ekkor Aaron megint megfogta a kezem és simogatta. Az az izé még mindig a mellkasomon pihent. A szívem felgyorsult. Majd utasításra Aaron elengedte a kézfejem.
Sejtelmes hümmögés hagyta el az izé tulajdonosának a száját. Néma csend telepedett le ismét, majd percek múlva ezt egy nő törte meg.
- Na? – kérdezte óvatos hangon.
Pár másodperces hallgatás után a férfi hangja ismét felcsendült – aki az előbb „hümmögött”.
- Ez furcsa.. Olyan mintha csak bizonyos dolgokra reagálna. Mikor a fiú megfogta a kezét felgyorsult a szívverése és azzal reagált, hogy megszorította a kezét. Ilyet még nem láttam. Mintha eszméletlen lenne, de mégis gondolkodna és tenne apró mozdulatokat. Hmm.. Ez érdekes és új. Még nekem is. –válaszolt a – szerintem- doki.
Hogy mi?! Miket beszél ez. Hogy érti hogy csak bizonyos dolgokra? Ha erre képes vagyok másra is. Édesanyámmal mi van? Talán őt figyelmen kívül hagynám?! Vagy mi? Már nem értek semmit! Valaki magyarázza el! Mi ez az egész?
Vitatkoztam magamba a dokival, de hang nem jött ki a torkomon.
- Ilyennel még nem találkoztam. Lehet, hogy már nem eszméletlen, gondolkodik meg ilyenek, csak esetleg a mozgáshoz még nincs elég ereje, nyílván a vérveszteség miatt. Mindenesetre azért figyelünk folyamatosan.
Ahha… szóval vérveszteség, de mitől van? Ez még mindig nem értem. Ezzel a pár gondolattal elvoltam egy darabig, de már annyira fáradtnak éreztem magam, hogy muszáj volt kikapcsolnom az agyam és aludni. Vagy valami ilyesmit. Ha egyáltalán lehet ilyet eszméletlenszerű állapotban…


                                     *Aaron szemszöge*


Miután a doki befejezte a gondolatai kimondását, visszaléptem Samhez. Ismét megfogtam a kezét, jelezve, hogy itt vagyok. A doki közben eltávozott. Ez furcsa. Most nem szorítja a kezem.
- Sam! Hallasz? – nyögtem ki végül, de nem jön az eddig szorítással jelző válasz. Nem értem. Mondjuk, késő van, lehet elfáradt már. Vagy ilyesmi. Lassan elengedtem a kezét és Biankához fordultam.
- Felőlem mehetünk. – jegyeztem meg határozottsággal a hangomban.
Ian bólintott és felesége felé fordult.
- Maradnál? – kérdezte megértő hangon és egyik kezével átfogta óvatosan a derekát. Bianka nem válaszolt, csak bólogatott. Iannal kivonultunk a szobából az ajtó felé haladva és célba vettük az autót.


   
                                      * * * * *
                                 2 nap múlva.
                                 


Reggel fáradtan ébredtem, hiszen a napokban nem bírtam aludni, Sam miatt. Nagyon aggódtam, hiszen vasárnap óta nem ébredt fel. Még csak nem is reagált. A doki szerint már kicsit javult az állapota, de még mindig nem elég erős, ahhoz hogy bármit is csináljon.
Ian a hazafelé vezető úton megígérte, hogy bármi változás van akkor egyszerre hívnak. De még semmi hír. Jennát hazavitték, és amíg szüleik a kórházban vannak Sammel, addig a legidősebb nővér főz. Azt hiszem Demi.
Nagyon aggódom Sam miatt. Miért nem ébred már fel? Talán tényleg arra a nyamvadt vérre van szüksége? Ennyire sokat vesztett?
De örültem, hogy a szüleim már aludtak mikor hazaértem. Ami furcsa volt , hogy még csak 21:34 volt. Na mindegy. Legalább nem volt kifaggatás. 



                              *Harry szemszöge*

Ezt nem hiszem el! 2 nap telt el és még Sam nem hívott? Lehet, elfelejtette. Nem érdekel. Felhívom akkor én!
Ránéztem az órára. 9:17. Akkor már biztos, hogy ébren van. Remélem.
Feltámaszkodtam az egyik könyökömre fekvő helyzetemből, és kezembe vettem az éjjeli szekrényen pihenő telefont.
Beléptem a névjegyzékekbe és rákerestem Sam nevére. Mikor megtaláltam kicsit haboztam még, de aztán megnyomtam a „hívás” gombot.
Kicsöng… 1. kicsöngés. 2. 3. és felvette. Hirtelen leblokkoltam. De aztán miután meghallottam egy ismeretlen „Halló”-t ledöbbentem. Ez nem Sam. Na mindegy, kimagyarázom magam és leteszem.
- Elnézést. Egy bizonyos Samanthát keresek. Esetleg tudna segíteni? – kérdeztem udvariasan.
- Oh.. Hát ez Sam, a lányom telefonja. De ő most... kórházban fekszik 2 napja. – hallom elhalkuló hangját. Tátva maradt a szám. De mi történt?
- De mi történt? Hogyan? Mi? – támadtam le, és most jut eszembe, hogy be sem mutatkoztam. – Ö.. amúgy Harry Styles vagyok. Sam barátja.
- Igen láttam a képernyőn. – eresztett meg egy apró mosolyt. – Hát. Vasárnap, látogatóban volt egy fiúnál a kórházban, és tűz ütött ki. A tömeg elsodorta és beverte a fejét. Elég súlyosan. Mert mikor hazaért vérzett a feje és összeesett. Azóta nem ébred fel. Csak kézszorítással reagált. Elég sok vért vesztett és mivel 0- ás a vére, és a családban nincs ilyen, a kórházban meg elfogyott és még nem érkezett meg a szállítmány. Amúgy Bianka vagyok.
- Jézusom. – adtam ki magamból. – De várjunk csak. Busszal ment haza?
- Igen. Miért?
- Mert a buszon találkoztunk aznap. Mellém ült. De nem vérzett a feje. Vagyis én nem láttam.
- Igen… Ezt Jenna is mondta. Ez bonyolult, de a lényeg, hogy később indult el a vérzés, vagy valami ilyesmi. Na mindegy… - hagyta el végül az utolsó szó is a száját.
És ekkor jutott eszembe. De hülye vagyok, hogy eddig nem vettem észre magam.
- Segíthetek Samnek! – jelentettem ki hirtelen határozottsággal a hangomban
Biankának csak az megdöbbenést hallom a hangjában.
- Hogyan? – kérdezte érdeklődéssel.
- Nekem 0-s vérem van. – adom tudtára.
Szerintem hirtelen nem tudott mit mondani, de végül megszólalt.
- Harry… - kezdte megszólítással lágy hangon.
- Igen. Segítek! – válaszoltam mielőtt kérdezett volna.
Megkönnyebbül sóhaj, hagyta el Bianka torkát. Jó érzés segíteni annak aki nekem is segített. Segített az első napon barátra lelnem.
- Jaj, annyira köszönöm. Szólok a férjemnek, hogy útközbe mennyünk be érted. Mond csak. Merre laksz? 
- Ugyanott.. Abba az utcába ahol maguk. Ismerik a nagypapámat? John Stylest?
- Hát persze. Ő a főnökünk.
- Remek. És tudják, hogy hol lakik?
- Persze.
- Remek. –ismételtem meg. - Nála lakok én is most.
- Az jó. Akkor 10 perc és ott vagyunk. – ezzel a mondattal lezárva beszélgetésünket, kinyomta.

Ekkor egy ajtó csapódást hallok. Ez nagypapa lesz. Megnyugodtam hogy ő az.
- Nagypapa!- kiáltottam fel és megöleltem. - Ma egykor rá érsz? Gemmáért el kell menni Budapestre. Jön meglátogatni minket.
- Harry! Most értem haza. Lepihenek de, ígérem, hogy 11-kor elindulok érte. - mondta.
- Remek. Akkor gyors fel hívom. Ja és még valami. Egy... Öm...barátom kórházba került és bemegyek. A szülei beugranak értem.
- Jó. Persze menj csak.
- Köszi. Na pihenj és ne feledkezz meg Gemmáról.
Azzal berohantam a szobámba és kezembe vettem a telefonom. Gemma nevét megkerestem, és már tárcsáztam is. 2csöngés után már fel is vette.
- Szia öcsi. Na mi az? – kérdezte a megszokott kedves hangján.
- Nagyapa 11 körül elindul érted. Viszont most ért haza és ledőlt pihenni, úgyhogy ne csodálkozz, ha kicsit késik.
- Jó persze. - mondta megértéssel a hangjába.
- Na szia – meg sem várva, hogy elköszönjön letettem, mert dudálást hallottam a ház előtt. Gyors zsebre vágtam a telefont, felkaptam a cipőm, meg egy kabátot és kirontottam az ajtón. Egy fekete Fordot találtam a ház előtt. Bepattantam a hátsó ülésre és köszönés után indultunk is. Az autóban csend volt egy darabig, amit Bianka tört meg.
- Na és Harry. Hogy-hogy ideköltöztél a nagyapádhoz? Tudjuk, hogy mi történt a szüleiddel. A nagyapád a fia és a felesége tiszteletére feketébe jött dolgozni és felhúzatta a zászlót is.
- Ez kedves a nagyapától. Hát végül is csak annyi oka volt ideköltözésemnek, hogy ott minden sarok, a ház minden zuga rájuk emlékeztetett. És rossz volt így otthon lenni. Ezért kiiratkoztam a suliból és eljöttem. - meg mindig nehezen beszéltem erről a dologról, anélkül hogy ne érzékenyülnék el.
- Oh értem. Hát őszinte részvétem.
Egy köszönet helyett nem mondtam semmit. Innentől egész úton csend volt. A férfi az útra koncentrált, Bianka pedig - ha jól láttam rajta- gondolkodott.
Én is hasonlóképpen cselekedtem. Fejemet az ablaknak támasztottam. Néztem kifelé. Elveszhettem nagyon a gondolataimban, mert egyszer csak arra eszméltem fel, hogy hirtelen megáll a kocsi. Gyorsan eszembe jutott hogy Sam miatt vagyunk itt.
Tehát a lehető leggyorsabban kipattantam a kocsiból. Olyan szerencsétlenül, hogy pont megtaláltam a gödröt így sikerült belelépnem. Mivel nagy volt a lendületem szépen orra is estem. Na ez is csak én lehetek. Mintha mi sem történt volna, felpattantam és leporoltam a ruhám. A szülők aggódással tekintettek rám, de láttam, hogy elharaptak egy megeresztett mosolyt. Én is nevettem volna magamon egyet, ha nem a kórház előtt lennénk, és Sam nem a véremre várna. Tehát rohantam a bejárat felé. Már benn voltam, de rájöttem, hogy nem is tudom, hol van. Úgy zakatolt a szívem, mint még soha. És ennyire meg nem aggódtam senkiért, a szüleim óta. Miért van ez? Végre Biankáék is beértek és elárulták, hogy Sam a 13-as szobában van. Ezt hallva, egyszerre futottam a 13- keresve mégsem álltam. A folyosón balra kanyarodtam, és végre megláttam a 13-as számot az egyik ajtón.
Ledermedtem. Lehet, hogy még csak egyszer találkoztunk, de úgy megfogott az érintése, a tekintete, a szemei, és a mosolya. Soha nem hittem, abban hogy van szerelem első látásra.
De azt hiszem, ezt már meg tudom cáfolni. Azt hiszem. Kedvelem Samet. Nagyon is.
A kezem a kilincsen. Az ajtó kinyílt. Beléptem a küszöbön. És megláttam Samet. Ott fekszik a fehérségtől vakító szoba közepén. Szinte élettelenül pihent a pityegő gép mellett. Haja szőkesége mintha fakult volna. Rossz volt így látni. Gombóc keletkezett a torkomba. Alig kaptam levegőt. Ziháltam az oxigén után. Becsaptam magam mögött az ajtót és egyik kezemmel a térdemre, támaszkodtam a másikkal, pedig a mellkasom fogtam. Fél perc se kellet és visszaállt rendes tempójára a légzésem, és a hirtelen felgyorsult szívem is. Sam mellett álltam. Nem gondoltam volna hogy a második találkozásnál épp a kórházban vár a véremre. Furcsa, ha belegondolok.
Megfogtam Sam hideg, de mindig puha kezét. Ironikus, hogy pont az ő érintése töltött el melegséggel, pedig meg kell, mondjam, jéghideg a keze.
Ekkor léptek be a szobába a szülei, egy bizonyos - a névtáblája szerint - Dr. Leisenfild vezetésével.
Felénk vette irányt.  Felpattantam a földről és a szemembe bámuló doki pillantását viszonoztam.
- Szóval…- kezdett bele. - Dr. Leisenfild vagyok. Én vizsgálom Samantha Svann-t. Mr. és Mrs. Svann már értesítettek arról, hogy te a segítségére siettél. Mielőtt vért adnánk, neki a véredből meg kell róla bizonyosodnom, hogy valóban 0- ás e a te véred is.
-Rendben, de siessünk, hogy Sam minél előbb megkaphassa a vért.
Gyors iramban követtem a dokit, ahol tud vért venni tőlem. Sietősen haladtunk, amíg be nem nyitott egy ajtón.
Nem ellenkeztem, mert Samről van szó. Rámutatott a székre, hogy üljek le. Hátra dőltem és felhúztam a pulóverem ujját. Jött felém a doki a tűvel. Amit mellesleg ki nem állhattam. Jelezve, hogy készen állok, bólogattam, és behunytam a szemem.
Nem néztem oda. Befújta valamivel a kezem. Csak egy szúrást éreztem és azt, ahogy veszi a vért. Szerencsére gyorsan végeztünk. Amint kihúzta a tűt, lehúztam a pulcsi ujját és felálltam. Hirtelen hajtottam végre a mozdulatot, ezért kicsit meg is szédültem. Nem tudtam mennyi vért vett tőlem, de egy kicsit gyengén éreztem magam. Furcsa volt.
Nem szoktak tőlem vért venni. Tehát elindultunk vissza Sam szobája felé. Gyorsabb léptekre váltok, mint a doki. Odaértünk és kinyitottam az ajtót. De észrevettem hogy a doki tovább ment. De hová? Utána kiabáltam, mert arra gondoltam elnézte a szobaszámot.
- Dr. Leisenfild. Itt van Samantha szobája.
- Tudom. De akkor is le kell ellenőriznem hogy tényleg 0-s e a véred.
- Ja... Értem. - azzal bementem Sam szobájába, ahol kíváncsi tekintettek fogadtak. Mielőtt kérdésekkel támadtak volna le, elmondtam hogy mi a helyzet.
-A doki most vitte el ellenőrizni a vérem. Semmi mást nem mondott.
- Csak azt nem értem, hogy miért. Hiszen mondtam, hogy 0-s, akkor 0-s. Ezen nincs mit ellenőrizni. Csak nem vagyok hülye. Tudom, milyen vérem van. - zártam le a mondani valóm. Nem hallottunk odabentről semmit. Síri csend volt bent is és kint is. Csak vártunk a dokira. Percekig. Mi tart már ennyi ideig? Eddig tart beadni, azt a nyavalyás vért? Siessen már! Megöl a kíváncsiság! És látni akarom Samet. Könyökömet térdemre támasztottam az állam pedig belefúrtam a tenyerembe.
 Folyton Sam járt a fejemben. Az első találkozás. Hogy már akkor megfogott valamivel. A lágy érintése. Az elképesztő mosolya. Az a gyönyörű kék szempár. Olyan őszintén csillogott. Ez a kép lebeg a szemem előtt. A nevetése olyan szépen cseng a fülemnek, hogy nem tudnám megunni. Csak ébredjen már fel, hogy újra láthassam a mosolyát és azt a gyönyörű szemét.
Nem szóltak semmit - csak velem együtt - kíváncsian várták a dokit. Pár perc elteltével kíváncsi pillantások fogadták, az épp a küszöböt, átlépő dokit. Becsukta maga mögött az ajtót, és miután megfordult, rám nézett és halványan elmosolyodott. Tudtam mit jelent, tehát a szívem normális tempóra váltott, és mosolyogva dőltem le az egyik székre. Büszke voltam tettemre. Segítettem egy nagyon kedves barátomon. Ez a szó ismétlődött gondolataimban. Barát… Miután a doki elfoglalta a helyét a lány ágya mellett, elkezdte a mondanivalóját.
- A fiúnak köszönhetően, vissza tudunk juttatni valamennyi vért Ms. Svann szervezetébe. Ez majd segíti könnyebben megtermelni a többit, amennyire még szüksége van, ezen a mennyiségen kívül.
- Ha nem elég akkor még adok, amennyi kell. - pattantam fel ülő helyzetemből, amint meghallottam ezeket a szavakat.
- Nem tudni, hogy pontosan mennyi kell neki. Ha ez elég, akkor úgy is rendben lesz, ha nem, akkor segíti a szervezetnek tovább termelni. Kedves öntől fiatalember, de nem akarom magát kifosztani. - halvány mosolyt rejtett el az arcán. Tisztában vagyok mindezzel, de ha szüksége van Samnak a véremre, akkor én adok neki. A doki válaszára csak bólintottam egyet. Majd folytatta a beszédet. - Most beadom a vért a lánynak, addig kérem, fáradjanak ki, és várnunk kell egy kicsit, hogy minden rendben legyen de, ehhez hagyni kell pihenni. Nem szabad reakciót kiváltani belőle, mert a szervezetnek szüksége van a teljes koncentrációra.
Erre a szavakra, kimentünk és leültünk a meglehetősen kényelmetlen, fehér, műanyag székekre.
Bianka mellém ült és komoly tekintettel nézett a szemembe.
- Nagyon szépen köszönöm Harry. Ez nagyon sokat jelent nekünk. És minden bizonnyal Sam is hálás lesz neked.
- Nagyon szívesen tettem, hisz Sam is segített már nekem, és amúgy is ő az egyetlen barátom itt. Ezt nem szeretném elrontani. Meg fontos nekem is hogy Sam jól legyen végre. - furcsa volt kimondani ezeket, a szavakat, úgy hangzik, mintha szeretném Samet. Mért?! Nem?! Nem! Dehogy is! Miket beszélek?! De akkor mi ez az érzés? Talán csak tetszik. De nem tudom. Úgy érzem ez több. Vagy nem?! Már nem tudok semmit. A gondolkodásom a telefon csörgés zavarta meg. Ez most nem az enyém volt.
Ismerem ezt a számot. Eléggé bírom is talán az egyik kedvencem. Bon Jovi. It's my life. Bianka sóhajt egyet és „kicsit már idegesít" hangnemmel megjegyzi:
- Már, megint. Ezt a lányt folyton keresik?! - fordult férje felé. Aki csak rámosolyog, és ő is megjegyzést fűz a dologhoz.
- Ha nem Aaron az akkor nyomd ki. - mosolygott.
Bianka is hasonlóan reagált de halkan hozzá fűzte:
- Kedvelem a Fiút de.. nem is tudom. Nem hiszem hogy ő való Sam mellé. Nem akarok beleszólni. Ha Sam szereti, nem tudok mit csinálni.
Elakadt a lélegzetem Samnak barátja van? Ezt nem hiszem el... Mondjuk, nem csodálkozom, hiszen szép, kedves, olyan jó lelkű, és elképesztő mosolya van. De nem zavar, hiszen esélyem sincs. Miket beszélek? De igen is zavar. Talán még is csak szeretem? Nem tudom. Ez olyan bonyolult. Te hülye! Ezen mi olyan bonyolult? Ha szereted, szereted, ha nem akkor nem. Ilyen egyszerű. Csak az-az egy gond, hogy azt nem tudom, hogy mit érzek. Ez vajon normális?
- Aaron az. Emlegetett szamár. – megmosolyogtatták egymást, majd Bianka egy sóhaj után felvette a telefont. – szia Aaron. Csak annyi a változás, hogy Sam, egy kedves barátjától kapott vért és most adja be neki a doki. Még nem ért vissza és az óta nem reagált.
- Hello. Áh értem. Akkor bármelyik pillanatban felébredhet ugye? –ide hallottam a kérdését, és zavart. Zavart, hogy őt is érdekli Sam. Igen… most már biztos, hogy kedvelem.
- Az orvos még nem mondott semmit. Nem is biztos, hogy még ma felébred. Kapott vért, de nem biztos, hogy annyit amennyi kell.
- Hát adjon még a barátja.
- De nem lehet többet. Mivel ha elég akkor elég, ha nem akkor termel a szervezet.
- Aha… - hallottam az egész beszélgetést, hiszen szinte kiabált a gyerek. – na akkor megyek be a kórházba. Ott akarok lenni, mikor felébred. 

Ha jól hallottam akkor letette, és az erősítette ezt meg, hogy Bianka is elemelte a telefont a fülétől és sóhajtott egyet. Hátra dőlt és fejét a falnak támasztotta, éppen ahogy én. Vártuk a dokit.
Már 10 perce benn lehetett, amikor kinyílt az ajtó, és egy elégedett vigyorral az arcát lépett ki a doktor.
- Bemehetnek, ha gondolják. Valószínű, hogy nemsokára felébred.
Alig vártam erre a pillanatra. Mindenki felpattant. De a doki még megállított minket.
- Egyesével. –mondta szigorral és határozottsággal a hangjában.
Természetesen Biankát engedtük előre. Hiszen ő az anyja.
5 perc múlva ki is jött. Azt hittem több ideig lesz bent.
- Ian! Mehetsz! – szólt férjének, akit ezek szerint Iannek hívnak.
Ő kevesebb ideig volt bent, és elmondása szerint, még mindig nem ébredt fel.
Én következtem, de ekkor valaki felénk rohant. Egy szőke hajú, kb. velem egyidős srác. Ez lenne Sam barátja?!
Csak néztem, ahogy rohan.
Mikor ideért rám tévedt a pillantása. Felhúzott szemöldökkel mért végig.
- Itt vagyok! – fordult Bianka és Ian felé.
Csak rápillantottak, de nem mondtak semmit. Én mentem tovább az ajtó felé. Mögöttem lépteket hallottam. És egy kéz landolt a vállamon. Megfordított és szemembe nézett.
Egyforma magasak voltunk.
- Hát te? –kérdezte fenn hangon.
- Bemegyek. – mondtam határozottan, és meg is fordultam, de ő visszafordított. – Hé! Haver maradjál! – löktem el magamtól, jelezve a mondottakat.
- Te ne lökködj engem! – mordult fel idegesen.
- Mer mi lesz? – tettem keresztbe a mellkasom előtt a kezem.
Felemelte a jobb karját, ökölbe szorítva, hogy behúzzon, de én csak elhajoltam az ütése elől.
Milyen jó, hogy régebben tanultam önvédelmet.
- Fiúk! Fiúk! – kiabált ránk Bianka. – Megőrültetek? – folytatta. – Ez egy kórház! Nem itt kellene verekedni. Meg amúgy sem kell.
Fordult felém és megfogta két vállam.
- Harry. Te rendes srác vagy. Ne süllyedj le olyanok szintjére, akik verekedéssel akarnak meghódítani egy lányt. – itt kacsintott és meg csak nagy szemekkel néztem.
De hát honnan tudta?
Nem volt lényeges, csak Aaron szemébe néztem „menj” tekintettel, és visszavonultam a székre ahol voltam.

                         *Aaron szemszöge*

 
 
Mit képzel magáról? Én vagyok Sam pasija, nem ő! Sam pasija.. hmm. Ez jól hangzik.
Miután leült - amit jól tett - elindultam a fehér ajtó felé és átlépve a küszöbét, gyorsan be is csukva magam után az ajtót.
Sam arca már pirosabb és élet telibb volt, mint 2 napja. Szája is teltebbnek tűnik. Alig vártam, hogy újra megfoghassam a kezét, és most felébredjen. Tehát odamentem hozzá. Megfogtam a kezét és vártam a reakciót, hogy ismét megszorítsa a kezem.
Vártam, vártam, és vártam. De semmi. Lehet csak még 1 kis idő kell. Tehát továbbra is csak figyeltem. 5 perc után fölé hajoltam és megfogtam két kezemmel a vállát,
- Sam! Sam! Én vagyok Aaron. Ébredj fel! – kicsit megrángattam a vállát, de semmi. Még vártam pár perccet, hátha tényleg csak idő kell, de semmi. Nem reagált továbbra se. Ekkor jutott eszembe a múltkori. Hogy akkor ébredt fel, amikor megcsókoltam. Tehát amint ez átfutott az agyamon közelebb hajoltam. Éreztem lélegzetének melegét. Még közelebb hajoltam, és ajkaim az övére nyomtam. Ekkor ajtónyikorgást hallottam, és hogy becsukják. Gyorsan felkaptam a fejem, de nem mertem hátra nézni…

A következő részben: (Nem mindig írok neveket, hogy izgibb legyen. :) )
- Mi a jó istent csináltok!? Teljesen megőrültetek?! Ha nem nyugodtok le, egyikőtök sem maradhat benn Samnél !


***



- (név)?   
- Nem Sam! (név2) vagyok!

- Köszönöm, hogy te itt vagy nekem.

***

- Ne merj hozzá érni! Ő az én barátnőm!

- Elég legyen! Nem vagyok tárgy, hogy bárki kisajátítson! Nem vagyok senki barátnője!

***

- Olyan vagy nekem mint egy új báty.
 Felálltam. Azt hiszen ezt (név) is meghallottam, mert így tett ő is. Kinyitottam az ajtót, gyorsan átkaroltam a derekát és hozzábújtam. 

***

Tárcsáztam (név) számát.
 

- Na mi van Aaronnal? Talán összevesztetek?
- Mi közöd hozzá?
- Jajj szegénykém Már akkor ezek szerint nem is jártok?
- Nem vele járok! Érted?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése