~20. Chapter

                                 *Harry szemszöge*

Nem akartam elhinni, amit láttam. Aaron éppen Sam ajkain csüng. Amint felállt, láttam rajta, hogy nem tudja ki jött be, mert nem, mert megfordulni. Vagy csak szimplán hülye és azt hiszi, hogy nem láttam. Hirtelen dühös lettem és indulatból elindultam felé. Vállára tettem a kezem és így megfordítottam – mint kint ő. Lendítettem jobb karomon ökölbe szorított kézfejjel, és megcéloztam a fejét. Szerencsére, nem jó a reflexe ezért könnyen be tudtam neki húzni. Nem tudom és abban a pillanatban nem is érdekelt, hogy hol találtam el. Csak az számított hogy elesett oldalra Samtől ezzel –talán- békén hagyva őt. Amint felállt a földről megtörölte vérző orrát és felém jött. Nem érdekel, ha meg kell, verjem de, Samről szálljon le. Lökött rajtam egyet, amit én nem hagytam szó nélkül, és ugyanúgy tettem, csak kicsit erősebbet, így hátra esett. Ekkor berontott Bianka üvöltve:

- Mi a jó istent csináltok!? Teljesen megőrültetek?! Ha nem nyugodtok le egyikőtök, sem maradhat benn Samnél! – fenyegetett és úgy látszik, hogy hatásos volt, mert Aaron fölkelt és kirontott az orrát fogva. Örültem, hogy kiment, mert Bianka is elment utána, így egyedül maradtam Sammel.
Haja ugyanolyan szőke volt a buszon. Ajkai ugyanolyan rózsaszínek. Gyönyörű kék szemét most nem láttam, hiszen szemhéja nyugodtan pihent rajta. Kezei, teste mellett feküdtek. Nem tudom miért, de késztetést éreztem, hogy arcát megsimogassam, magamhoz ölelhessem, és megcsókoljam. De megcsókolni nem fogom. Csak akkor, ha engedélyt ad rá. Nem úgy mint ez az Aaron. Bár lehet, hogy már korábban megengedte neki, vagy nem tudom… még csak gondolni is rossz volt erre. Pár perc gondolkodás után odamentem mellé és megfogtam a kezét. Ugyanígy meg volt az a kellemes érintés, mint a buszon. Annak ellenére, hogy 2 napja „alszik” úgy érezem, mintha ébren lenne. És azt erősíti az, hogy megszorította a kezem. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Elakadt a lélegzetem és csak bámultam Sam rezzenéstelen arcát. Ami nem is volt sokáig az. Először összeszorította szemét majd lassan elkezdett felnyílni. Száját beszédre nyitotta.
- Aaron? – kérdezte. Ismét elakadt a lélegzetem, de most más okból. Ezt nem hiszem el! Már megint az a gyerek. Nem gondolva idegességemre válaszoltam.

- Nem Sam! Harry vagyok! – kedves hangnemben ejtettem ki a szavakat.
Mosolyra húzta száját, mikor mondtam. Ez most jót jelent?

- Köszönöm. - ejtette ki halkan.

- Mit?

- Mindent. – még egyszer megszorította a kezem és megeresztett egy hálálkodó mosolyt.

Tengerkék szeme még mindig ragyogott és kedves mosoly még mindig csodálatos volt.
Tekintete elárulta hogy őszinte a mosolya. Beszédre nyitotta a száját.

- Jól hallottam hogy te adtál vért?- kérdezte alig hallhatóan.
Nem tudtam hirtelen, hogy mit mondjak neki. Elmondjam? Vagy hagyjam, hogy alakuljanak a dolgok?
De őszintének kell lennem hozzá.

- Igen.- mondtam végül.

Megeresztett egy őszinte mosolyt ismét.

Percekig csend ült közöttünk. Szólnom kellene a szüleinek, hogy felébredt, de nem akartam. Egyedül szerettem volna vele lenni. Úgy látszik ő sem bánta, mert nem kért, hogy behívjak bárkit is. Én törtem meg a csendet.

- Jól vagy?

- Jobban, mint vasárnap.- nevetett fel és én is megeresztettem egy halvány mosolyt.

- Ahhoz képest, hogy 2 napig aludtál, jól nézel ki. – bókoltam elég hülyén.
Csak felnevetett, pont, ahogy sejtettem.
- Köszi. –még mindig mosoly volt az arcán.
Csend volt. Nem tudtam mit mondani. Hirtelen ő törte meg a némaságot.

- Öm… Azt mondtad 2 napig?! – még most is csak halkan beszél, mintha nem akarná, hogy meghalljon minket valaki.

Kellemes érzés töltötte el az egész testem. Hiszen még mindig fogta a kezem. Egy percre sem engedte el. Reménykedtem volna, ha nem lenne Aaron. Nem az a fajta vagyok, csak úgy elcsábítja más barátnőjét. Legalábbis nem szándékosan. Ha véletlen beleszeretek, de ez csak plátói, akkor így jártam.

- Öö… Igen. –motyogtam gondolatsoraimat megszakítva.

- Egy estének tűnt. – halkult el még jobban a hangja. - Hányadika van?

- 10-e, kedd és… - rápillantottam a telefonomra. – 10:14. – mosolyodtam el a részletes válaszadás után.

Nem mondott semmit csak nézett előre olyan „Jézusom, ennyi nap telt el?!” arckifejezéssel.

Nem tudom, hogy szándékosan, vagy véletlen de ismét szorított a fogásán és az összekulcsolt kezünkre pillantott.
Mosoly terült el az arcán és ismét hang hagyta el a torkát.
- Köszönöm, hogy te itt vagy nekem. – mosolyodott el, mert rájött mit is mondott, de közben én is megeresztettem egy mosolyt. – Mármint, hogy itt vagy velem. – nevetett fel.
- Igazán nincs mit. Szívesen itt vagyok veled. –mosolyogtam. Vajon túl átlátszó?

Csend vonult közénk, és én amilyen ügyes vagyok, mikor megigazítottam a szabad kezemmel a pulcsim ujját-, ami nem kicsit nehéz volt egy kézzel – levertem a vázást, amiben a virágok voltak. Ez is csak velem történik meg! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!

- Jézusom! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?!
Sam csak ezen is nevetett. Én is hasonlóképpen tettem. Közben nagy nehezen kinyögtem egy „bocsi”-t. Bár nem hiszem, hogy értette, mert végig csak röhögtem.
- Semmi! Legalább megnevettettél. – nevetett ismét. – Két bal kezes. –fűzte hozzá gúnyolódva.
- Hé! - kiáltottam fel még mindig nevetve. Léptem egyet jobbra, mert a nagy röhögésben kibillentem az egyensúlyomból.

Ez még nem minden. Bemutattam Samnek hogy ritka szerencsétlen, vagyok. Megismerte a súlyomat, mivel megcsúsztam a vízen és rajta landoltam.

Mindketten fájdalmasan nevetünk. De végig egymásba voltak fonódva az ujjaink. Már fájt a hasam a sok nevetéstől. A Szemünk egy szinten volt. Másik kezemmel támasztottam magam, hogy azért mégse nyomjam össze Samet. Nevetésünk el halkult és egymást bámultunk. Sam nem mondott semmit. Néztem gyönyörű kékszemét. Már kicsit kényelmetlen volt támaszkodni egy kézen, tehát ereszkedtem lefelé. Nem tudom Sam mire, gondolhatott, mert folyamatosan pásztázott a tekintete a két szemem és a szám között. Vajon azt hiszi, hogy meg akarom csókolni?! Hát lehetséges, mert ha belegondolok tényleg úgy, lehet kivenni a közeledésem. Már nagyon közel voltam, kb. 5 cent volt köztünk. Szemei még mindig az enyémet fúrták. De miért csinálom ilyen lassan? Ekkor oldalra fordultam Sam mellé.  

Felé fordítottam fejem, ő pedig egy sóhaj után felém.

Tehát a harci helyzet: egymás mellet feküdtünk, tekintetünk egymást pásztázta és kezünk MÉG MINDIG összefonódva. Valaki bejönne, eléggé félre értheti a helyzetet.  Küldtem felé egy mosolyt, Amit ő hamar viszonzott is. Szeme szinte csillogott. Tökéletes pillanat volt ez. Véget nem érő pillanatnak éreztem ezt. Azt kívántam volna, hogy ez a perc soha ne múljon el, de ez lehetetlen. Ez után a párgondolat után, tekintetünk az éppen kinyíló ajtó felé szökött. Jaj ne! Pont most! És pont ő! Aaron dühös pillantást vetett felém, a monoklival együtt. Szikrázott a tekintete a méregtől, de nem tudtam el dönteni miért. A monokli miatt? Hogy nem szóltam, hogy felébredt Sam, vagy hogy kézen fogva fekszünk? Samra pillantok, de neki le van hunyva a szeme. Most úgy csinál, mintha nem ébredt volna fel? Majdnem elnevettem magam, hiszen eszembe jutott hogyan is kerültem ide. Visszanéztem Aaronra. Még mindig szikrázó tekintete fúrta pillantásom. Nem mozdultam. Kíváncsi voltam mit akar tenni. Közeledett felénk, és meg látta az összekulcsolt kezünket. Fel gyorsult lélegzése és oda lépett mellém. Két vállam megfogta és fel rángatott helyemről. Eddig összekulcsolt kezünk most csúszott szét. Dühösen nézett mélyen a szemembe. Majd megszólalt.

- Ne merj hozzá érni! Ő az én barátnőm! Nem hagyom, hogy elvedd!- kiáltott rám határozottan.

- Tisztába vagyok vele, hogy ki vagy! És nincs szándékomban elvenni a barátnődet!

- Nem úgy tűnt az előbb, mikor befeküdtél mellé és a kezét szorítottad!- vágott közbe!

- Csak hogy nem tudod a körülményeket! Higgy, amit akarsz! Nem érdekel! De jól jegyezd meg, ha egy ujjal is hozzáérsz az engedélye nélkül velem, gyűlik meg a bajod. – fenyegettem meg.

- Azt nem éred meg!- Vágott vissza.

- Fogadjunk? A másik szemed is kisminkelem!

Ekkor ismét lendítette az öklét. De megint sikeresen ki kerültem. Viszont ő kibillent az egyensúlyából, elcsúszott és bele tenyerelt a váza szilánkjaiba. Kedvem lett volna röhögni de, annyira bunkó nem vagyok, azt hiszem. Ekkor Sam felpattant és el kiabálta magát.

- Elég legyen. Nem vagyok tárgy, hogy  bárki kisajátítson! Nem vagyok senki barátnője!- hangja határozott volt. Miután befejezte mondatait, láttam, hogy egy könnycsepp gyűlik a szemébe. Nem akarja, hogy sírni lássuk, mert eltakarta arcát és elballagott a hozzá legközelebb eső ajtóhoz, ami jelen esetben a fürdőszoba volt. Becsapta maga mögött az ajtót.. Aaronra néztem, aki szintén rossz passzban volt. Csodálkozó szemekkel nézte végig a jelenetet. Hogy Sam felébredt.
Egy mély levegőt véve, majd kifúja, megtörte a csendet.

- Ez is a te hibád! – majd kiment becsapva magam mögött az ajtót. Ekkor történt meg a legrosszabb. A jó öreg, lelkiismeret furdalás…

                                        * Sam szemszöge*

Ezt nem hiszem el. Mindig velem történik a rossz. Amikor felkeltem, Aaronnak még csak fel sem tűnt, hogy felébredtem. Csak Harryt hibáztatja, azért amit ő mondott. Ez nem Harry hibája, hanem egyedül az övé. Amiért kisajátított. És mi van, ha Harryt szeretném barátomnak? Mit csinál? Addig veri, míg nem hagy békén vagy mi?! Aranyos mindkettőjüktől, hogy meg akarnak védeni, de azért nem kellene egymást ütni. Jól láttam Aaronon, hogy monoklija volt? Csak nem Harry volt? Mert valami olyat beszélt, hogy a másik szemét is kisminkeli. Mi történt, amíg én "aludtam"?
Miután becsaptam magam mögött, háttal nekidőltem az ajtónak és ülőhelyzetbe csúsztam. Kicsit meg is szédültem, mert hirtelen kelltem fel. Arcom a tenyerembe temettem és küzdöttem a könnyeimmel. Sikertelenül. Könnyeim utat törtek maguknak. Ha jól hallottam, akkor az egyik fiú kiviharzott. Kíváncsi voltam, hogy ki maradt itt bent, de nem akartam kinyitni az ajtót. Valószínű, hogy az odabent tartózkodó fiú meghallotta a sírásom, mert azonnal odajött az ajtóhoz, és bekopogott.
- Sam! Jól vagy? - hallottam meg Harry aggódó hangját. Ő legalább itt maradt. Velem.
Nem válaszoltam. Csak nekidöntöttem a fejjem az ajtónak. Ami nem mellesleg egy kicsit fájt, de ebben a pillanatban nem érdekelt.
Hallottam, hogy Harry is hasonlóképpen tett. Egy nagy sóhaj hagyta el a száját.
- Sajnálom. - nyögte ki.
- Ugyan mit?- szipogtam.
- Ezt az egészet. Miattam történt minden. Miattam vesztetek össze Aaronnak. Vagyis hát. Miattam kiabáltál vagy nem is, tudom. Ezt az egészet. Csak hát... Nagyon féltelek.- dadogta.
- De miért? Miért féltesz annyira?- vontam kérdőre. Kicsit tétovázott, mintha nem akarná elmondani.
- Hát... Csak féltelek. Mert hiába csak nem régóta ismerjük egymást. Fontos vagy nekem. És meg akarlak védeni minden bajtól. - hallottam hangjában az őszinte aggodalmat. Jól esett, hogy ezt mondta.
- Én hasonlóan érzek. Te is fontos vagy nekem. - mondtam végül az igazat. Kellemes volt a társasága, hogy olyan megértő velem, és kedves. Mint egy igazi báty.
Olyan komolysággal mondtuk ezeket, a szavakat, mintha már évek óta legjobb barátok lennénk.
- Olyan vagy nekem, mint egy új báty. - folytattam mondani valóm. - Köszönöm.
Hallottam, hogy sóhaj hagyta el a száját. Majd megismételte halkan a szavaim. Lehet, úgy akarta, hogy ne halljam, mert hanglejtése olyan volt, mintha bántaná, hogy ezt mondtam.
- Őszintén... Mit érzel Aaron iránt? - váltott hirtelen témát. Váratlanul ért a kérdés. Olyan furcsának éreztem ezt neki elmondani.
- Hát.. azt hiszem.. sze.. - akadtam el. Biztos vagyok benne?! - Kedvelem. Elég sok minden történt velünk megismerkedésünk óta. Eleinte rosszak. De aztán jók is. Aztán ugye történt ez a kórházas balesetünk. Ő mentett ki a tűzből, amiért nagyon hálás vagyok neki.
- És arról tudsz, hogy amíg te feküdtél, ő smárolgatott? - vágta hozzám hirtelen.
Mi?! Egyre emlékszem. De többre nem.
- Mi? - kérdeztem rá.
- Amikor nem voltál magadnál, akkor csókolgatott. És hát rányitottam. Innen van a monoklija. Hogy képes rá, hogy hozzád érjen az engedélyed nélkül?! - emelte föl a hangját.
Nem értem, miért veri, olyan nagydobra az egészet. De mondjuk azért igaza, van. Kicsit tényleg zavar. Na mindegy. Kis csend ült be közénk. Vártam, hogy mond-e valamit.
- Erről nem tudtam. - mondtam végül.
Ismét csend. Utálom ezt. Gondolkoztam, hogy kimegyek. De valami visszatartott.
Fogalmam sincs, hogy mi. Féltem, hogy valami történni fog. Kedvem lett volna megölelni, magamhoz szorítani.
Miért nem megyek ki?! Gyerünk már! A legjobb alkalom lenne. Felálltam. Azt hiszem ezt Harry is meghallotta, mert ő is így tett. Kinyitottam az ajtót, oda léptem hozzá, és gyorsan átkaroltam a derekán. Hozzábújtam. Nem ellenkezett. Egy kis tétova után karom felett megölelt és magához húzott. Percekig így voltunk. Még sokáig öleltem volna magamhoz, de ezt egy ajtónyílás szakított meg. Berontott az anyukám. Most már minden tiszta. Mikor feküdtem nem voltam benne biztos, hogy ki is vagyok. De most már minden világos. Harryvel hirtelen szétugrottunk és zavartan megvakarta a fejét. Anya csak mosolygott ezen egyet. Majd könnyes szemekkel odarohant és magához ölelt. Ott sírt, miattam. Annyira jól esett, hogy törődnek velem. Az apukám is bejött és átölelt minket.
- Jól vagy? - kérdezte apa.
- Most már igen. - feleltem és a szüleim mögött álló Harryre pillantottam, aki csak rám mosolygott, amit én viszonoztam.
- Anya! Ne sírj! Már minden rendben van. - nyugtattam anyát.
- Igen. Minden rendben. - ismételte szavaim.
Továbbra is szorosan öleltek magukhoz. Megtört a jég és már én sem bírtam. Könnycsepp gördült le az arcomon. Ismét Harryre pillantottam és ő megint rám mosolygott. Zölden csillogó szeme megnyugtatott. Mosolya engem is elmosolyogtatott. Sosem éreztem még ilyet.
Mikor szüleim öleléséből kibontakoztam, mélyen szemembe nézett anyu.
- Biztos jól vagy? - szipogott már kicsit nyugodtabban.
- Teljesen biztos. - mosolyogtam és bólogattam, hogy megnyugodjon. Valamennyire sikerült is mert ő is megeresztett egy apró mosolyt. Pár másodperccel később, már azt vettem észre, hogy az ajtóból néz rám vissza.
Szólok a dokinak. - adta tudtomra, majd apu kíséretében becsukták maguk után az ajtót, de ha jól láttam előtte még Harry felé, küldtek egy-egy mosolyt.
Gondolom, most megint meg akar vizsgálni a doki, vagy ilyesmi.

Harryvel szótlanul néztük egymást. Smaragdzöld szemeibe ismét elvesztem. Pár másodperc elteltével, eszméltem fel de ekkor ajtónyitódásra lettem figyelmes. A doki és a szüleim léptek be. 

- Jó reggelt Ms. Svann. Örülök, hogy felébredt. Hogy érzi magát? - kérdezte kedvesen.
- Köszönöm jól. Bár kicsit fáj a fejem. - adtam válaszul.
- Ennél nagyobb baj ne legyen, de azért adok egy fájdalomcsillapítót. - mosolygott.
Hála istennek csak ennyi!
- Rendben. Köszönöm. - zártam le a beszélgetésünket. Vagy mégsem?
- De azért még nem úszta meg a vizsgálatokat. - folytatta gyorsan, mielőtt még nagyon elbíznám magam. Szomorú tekintettel bólogattam, mire anya amolyan "fogadj szót a dokinak, érti a dolgát" pillantással ajándékozott meg. A doki kiküldött mindenkit. Gyorsan végeztünk mindennel. Miután behívta a szüleim, becsukatta mögöttük az ajtót és beszédre készült.
- Nos. Mr. és Mrs. Svann. Samantha sokat gyógyult. - kezdett bele, és nagyon örültem, hogy így kezdte. - De... - jaj! - még 1 napig benn kell maradnia. Utána pedig 1 hétig otthon kell feküdnie.

- Ez nagyszerű! - kiáltott fel anya.

Remek... Még 1 napot dögölhetek itt.
- De anya! Legalább a telóm megkaphatom? - kérleltem.
- Persze. Várj. Valahol itt lesz a táskámba - kutakodott a táskájába. Pár másodperc keresgélés után, kiemelte a telóm.
- Köszi. - mondtam vigyorogva, miután átnyújtotta nekem. Csak ugyanúgy rám mosolygott.
Gyorsan bekapcsoltam. Hamar be is jött. 42 nemfogadott Nellitől és 31 Maddytől?! Plusz 13 SMS 1 hét alatt. Az igen!
Döbbentem le. Az üzenetek is mind Maddisontól és Nellitől jöttek, hogy " Merre vagy?" "Mi történt velem?" és ilyesmik.
Nagyon jól esett, hogy ennyire törődnek velem. De várjunk csak! Van pár nemfogadott Aarontól, és Harrytől is.
Nagyon aranyosak, hogy aggódnak. Úgy döntöttem, előbb Nellit hívom fel.
- Ja igen! Maddy és Nelli hívtak, de nem vettem fel. Gondoltam te akarod elmondani, hogy mi történt. - fordult még vissza anya miközben kifelé indult. Aztán ismét mosolygott és becsukta maga mögött az ajtót. Hát azt látom, hogy kerestek. Gondoltam magamba.

Tárcsáztam Nelli számát. Kicsöng. Nem kellett sok idő és fel is vette.
- Sam. Végre! Mi történt? Annyira aggódtam. Hallottam a tűzről, és azonnal hívtalak. Jól vagy? - támadott le egyszerre a kérdésekkel.
Háttérbe hangokat hallottam. Kérdéseiket ki tudtam venni: "Sam az?" "Hangosítsd ki!". Hangzott néhány lánytól. És ekkor esett le. Nelli suliba van. Rápillantottam az órára: 11: 29. Most volt akkor vége a 4. órának és még 10 perc van az 5- ig. A türelmetlen kérdésekre hamar válaszolt Nell. Hallom, hogy kihangosított, mert mondta a többieknek. Biztos tesi lesz.

- Sziasztok! - kezdtem bele, mire mindenki visszaköszönt.
- Mi történt?
- Hallottunk a tűzről. Jól vagy? 

- Sam! Mikor jössz suliba? - Özönlöttek a kérdések, de az utolsó gúnyos megjegyzés megütötte erősen a fülemet.
- Na mi van Aaronnal? - hallottam Lenát. Na ennyit a békéről. Csoda, hogy eddig bírta.
- Köszi Lena. Ezt tőle kérdezd. Talán épp a bevert orrát ápolgatja. - mondtam kicsit gúnnyal a hangomban, mivel jelenleg haragszok egy kicsit rá. Ez fura. Harry verte orrba és mégis Aaronra haragszok. Talán, mert ő nem foglalkozott velem, amikor felébredtem? Nem tudom. Talán. A gondolkodást Lena hangja szakította meg.
- Mi van? Talán összevesztetek? - hát igen. Ismétlem. Ennyit a békéről. De mondjuk ez nem meglepő.

- Mi közöd hozzá?
- Jaj szegénykém. Már akkor ezek szerint nem is jártok? - folytatta, és gyorsan rávágtam az első mondatot, ami eszembe jutott.
- Nem vele járok! Érted Lena? - A fenébe! Leesett, hogy mit mondtam, ezért gyorsan kijavítottam magam.- Mármint... Nem járok senkivel. - vágtam rá.

- Ó. A kis álszent. Most szakított Aaronnal és máris mással kavar. Aaron tudja már?
- Lena! Soha nem jártam Aaronnal! Békén hagynál? Nem azért hívta fel Nellit, hogy veled veszekedjek. Úgyhogy ha nem baj folytatom a beszélgetést vele. Nelli lécci négy szemközt. - Lena száját egy megsértődött-szerű sóhaj hagyta el, majd elkezdtem társalogni Nellel.
- Na végre! Azt hittem sosem fogja be. Szóval.. mesélj. - hagyta el Nelli száját egy megkönnyebbült sóhaj.
Röviden elmeséltem neki a tűzről mindent, és hogy a buszon találkoztam Harryvel az új fiúval. Hogy 2 napig eszméletlen voltam, miközben Aaron folyton csókolgatott és a " megmentőtől " kapott monokliját. Hogy ő tőle van a vérző orra.
Sok részen jót nevetett. De nem bánta, hogy összevesztem Aaronnal, mert nem igazán kedvelte, a Lenás eset után.
- Nem mondanám, hogy utálom, de most nagyon szemét dolog volt tőle , amit csinált. Hogy ott... Tudod. Mikor én eszméletlen voltam. Meg mikor felébredtem, észre sem vette. Ez rosszul esett. - meséltem neki szomorúan.
Közben hallottam az ismerős csengetést. Tudtam, hogy mennie kell.
- Elhiszem. - szólt bele a telefonba megértő hangon.
- Menny csak. - mondtam témát váltva.
Felnevetett.
- Inkább beszélek veled telefonon és lógok, mintha tesizzek.

- Elhiszem. - nevettem bele a készülékbe.

- Na és akkor, most mi van Harrvel? Felé húz jobban a szíved? - jaj! Most álljak neki magyarázkodni?

- Hát. - mosolyogtam el akaratlanul. - Ő nagyon kedves és rendkívül figyelmes. Olyan más. És olyan gyönyörű zöld szeme van. Szóval talán.
- Gyorsan váltottál. - nevetett.
- Hé!- Csatlakoztam a nevetéshez. - Ne legyél Lena.
- Huuuh... Kössz nem! - erre mindketten elröhögtük magunk.
- Na menj. Szia. - köszöntem el és ki is nyomtam.
- Na egy megvan. - mondtam magamnak.
Gyorsan tárcsáztam Maddy számát és a beszélgetés hasonlóan ment. Kivéve a Lenás részt.
*
- Na és Harry? - ő is kezdi.
- Hát. - mosolyogtam el ismét akaratlanul. - Ő nagyon kedves, és rendkívül figyelmes. Olyan más. - ismételtem szavaim. - és imádom a gyönyörű szemét. - pirultam bele kijelentésemben.
- Ó... csak nem szerelmes valaki? - mondta aranyosan.
- Ha-ha. - nevettem fel.
- De most komolyan. Tudom, hogy Aaron megbántott. Nyilvánvaló, ha haragszol rá. De nem ismered még annyira Harryt, hogy a karjaiba ugorj egyszerre. Nem azt mondom, hogy bocsáss meg Aaronnak, csak azt, hogy várj még 1 kicsit.
- Nyugi. Nem szándékoztam odamenni és lesmárolni. - nevettem. - De valamennyire igazat adok. Jogos, hogy miért mondod. És nem mondtam egy szóval sem, hogy szeretem Harryt. Elismerem a korábban mondottakat. Aaront kedveltem, egészen addig, míg meg nem ismertem a rossz oldalát és most haragszok rá. Harryt pedig kedvelem. És rá nem is haragszok, sőt, nem is tudnék haragudni. Mellette biztonságban érzem magam. Aaronnál, nem éreztem annyira. Szóval tévedtem. Velem is előfordul. Harrynél pedig éreztem azt, amikor nekem szükségem van. - mondtam hosszasan kifejtve, határozottan.
- Értem. - mutatott megértést hangjában.
- Amúgy nincs 5. órád? - váltottam hirtelen témát.
- Nincs. Elmaradt a hittan. Ámen. - viccelődött.
- Ja. Az jó. Na de leteszem, át kell gondolom ezt az egészet.

- Megértem. Na szia! Vigyázz magadra! - mosolyodott el.
- Persze, persze. Szia. - köszöntem el. Letettem a telefont az ágy melletti kis barna szekrényre.
Ledőltem az ágyra. Gondolkoztam hosszú perceken keresztül, de hamar álomba zuhantam.
   

                                        *Harry szemszöge*

Ez kedves, amiket mondott rólam. Nem mondanám, hogy hallgatóztam, csak véletlen meghallottam, amikor be akartam menni hozzá. Most bemenjek? Mert mondta, hogy át kell gondolnia a dolgokat. Lehet, nem kellene zavarnom.
- Majd később visszajövök. - gondoltam magamba.

Következő rész tartalmából:

Gondoltam péntekre kihívom sétálni.
 - Sajnos nem jó.
*
- Lányok. Péntek délután, estefelé megbeszélés lesz a főnökünknél, tehát elhívott minket vacsizni.  
*
- (név) az öltönyöm elhoztad? 
*
- Hát te?
- Jó estét Ms. Svann. 

- Lépjünk le.
 
Mielőtt beléphetett volna az ajtón, becsuktam és kulcsra zártam, de megeredt az eső.
- Engedj be!
- Mi az? Félsz egy kis víztől?
- Nem, de az öltönyöm nagyon feszül vizesen.
-Nem baj! Most megázol.

A lány gyorsan betessékelt így kaptam az alkalmon és felkaptam.
- (név)! Ne merészeld!
- De igen! Ha én áztam, te is fogsz. 
Sejtettem mire gondol, tehát engedélynek vettem. Közelebb hajoltam így megszüntetve a közöttünk lévő távolságot.