~18.Chapter : Lifeless movements

A dokin láttam, hogy rossz hírt hozott. Féltem megtudni mi lesz, nagyon féltem. Láttam, egyszerűen láttam, hogy valami komoly történt Samanthával.

Biankán is látszott, hogy tudja, ez nem lesz szép. Ian is aggódva tekintett az orvosra, Jenna szintén türelmetlen pillantásokat vetett a dokira.

Aggódás... Mintha egyszerre lenne lelkiismeret furdalásom és félelem öntene el, egy kis szeretettel keverve. Vagy szerelemmel?

- Rossz híreket hoztam. – szólalt meg végül a fehér ruhás férfi. Akinek – ha jól látom – a köpenyén egy kis fémdarabba, bele van vésve a neve: Dr. Leisenfild. Még aggasztóbb most mindenki „extraaggódós” arca.
Már majdnem hogy ijesztő arcot vág Bianka és Ian. Vajon most milyen arcot vághatok? Biztos igen érdekeset, mert a fehér köpenyes engem bámult felhúzott szemöldökkel, mintha olvasna a gondolataimba. Gyorsan rendeztem arcvonásaimat és figyeltem tovább, míg VÉGRE ismét megszólalt.
- Súlyosan beverte a fejét. Ahogy elnéztük a sebet, talán egy kőbe. - Kőbe?! A kórházba hol lenne kő?!  És ismét, mintha olvasott volna a fejembe, folytatta. – Tudom, hogy a kórházban esett el de… mivel tűz ütött ki és nagy volt az eszeveszett rohanás, valami keményet leejthettek és eltört a járólap. Mivel ugye mondtad, hogy az volt. – fordult felém és nézett a szemembe. – Ez csak egy elképzelés. Számtalan lehetőség van. Ráesett egy kemény, fémes tárgyra vagy ilyesmi.
-Nem! Semmi tárgy nem volt, ha jól emlékszem… akkor talán meg volt repedve körülötte pár járólap. Igen, az lehetett. Na de mindegy. A lényeg? Mennyire súlyos?- kezdtem bele szófolyamomba és kérdésekkel zártam le.

- Elég mély a seb. Sok vért vesztett, de csak az után, hogy már megvolt a komolyabb seb.
- Ezt nem értem! Komolyabb seb? De hiszen… Azt hogyan? Elesett azután, miután elmentetek? – kérdeztem immár hangosan is a kérdést,miután megfogalmaztam magamba és Jennához fordultam. De megrázta a fejét.
Semmit sem értve néztem az anyukájára. Ő is nemleges fejingatással válaszolt.
Értetlenül néztünk mindannyian a dokira. De csak megrántotta a vállát.
- Esetleg meg volt nagyon sérülve,de még nem annyira hogy ennyire vérezzen. És talán… - láttam a szemében, hogy ő is csak tippel. Gondolkozott egy kicsit majd folytatta. - és talán – ismételte, ezzel időt nyerve. – beverhette valahova a fejét. Esetleg nagy lendülettel ült le, valahova és így erősen beverhette a fejét, ezzel segítve a sérülés tovább fokozását. De ahhoz tényleg csak egy hajszálnak kellett volna elválasztania a komolyabb vérzéstől. Meg van az esély erre, de ez ismét csak egy elképzelés. – magyarázta el lehetséges esetekkel a történteket. Majd folytatta a mondanivalóját. – Na de visszatérve a beteg állapotához, nagyon sok vért vesztett. És nem lenne semmi gond a vér bejuttatásával, ha lenne a kórháznak. Szokott lenni, de az utolsó tasak, ami neki kellene, ma reggel fogyott el és még nem érkezett meg a rendelt csomag. Viszont elég ritka vércsoportja van. Pontosabban 0-ás. Valakinek van a jelenlévő családtagok közül?- nézett ránk, de megráztuk a fejünket. Sóhajtott egyet és folytatta. – kitől örökölhette a 0-s vércsoportot, ha nem a szülőktől? Hátha tud esetleg vért adni neki. - erre már Bianka tudott válaszolni.
- Csak a nagymamámnak, az-az, az ő dédmamájának volt 0-s vércsoportja, de ő tavaly nyáron meghalt. És senkinek nincs a családban 0-s. Csak neki. Ami nagyon furcsa. – hadarta és szipogott egyet.
- Értem. Hát… Délelőtt, amit rendeltünk, sürgőset, ugye még nem érkezett meg. Azt mondták, legkorábban holnap délután. Addig csak várni tudunk. Nem tehetünk semmit, míg nem kap vért.
Kínos csend. Ezt egy ismerős dallam szakította meg.
 Bon Jovi -tól az It’s my life?

                                      *Harry szemszöge*

Szívem hevesen ver. Fogalmam sincs miért. Hiszen csak Samet hívom.
*Kicsöng.*
1 kicsöngés, 2., 3., 4. és … kinyomta? De hát miért nem vette fel? Lehet nem ér rá. Mindegy, majd később visszahív.
Leemeltem a fülemtől a telefont és visszadőltem az ágyra. Elég sokat gondolkoztam a hosszú percekben. A máról, a találkozásról, az érintéséről, a gyönyörű tengerkék szeméről és a sugárzó, arany szőke hajáról.
Közben végig a halványkék plafonomat bámultam. A –szintén- kék falam nem ütközött a plafon színével. Talán egy árnyalattal volt sötétebb. Az ágyam felett egy kis fali szerkény volt üresen. Nem is tudom, hogy régebben mi volt ott. Talán az akcióhős figuráim, amikor nagyon ritkán lejöttünk a szüleimmel és a nővéremmel.
Apropó! Gemma! Már biztosan megtalálta a levelem. Fel kellene hívnom. Nincs kétségem afelől, hogy betegre aggódta magát a koleszban.

Tehát gyorsan felültem és sötétbarna éjjeli szekrényemre nyúlva kezembe vettem a telefonom és kerestem a Gemma nevet a telefonszámok között. Pár gombnyomás után le is értem a „G” betűhöz, megtalálva a nővérem nevét. Rögtön tárcsáztam is.
Talán fél percet vártam mire megkönnyebbült hanggal szólt bele a telefonba.
- Harry! Végre felhívtál! Megtaláltam a levelet. Okés… megértem, hogy megviselt anyuék halála, ahogy engem is. De azért nem kellett volna elszöknöd a mamához, csak azért, hogy feledj. Mert az hülye kifogás, hogy a ház rájuk emlékeztet. Ennyi erővel járj meztelenül, mert a ruháid is tőlük kaptad. Add el a biciklid, mert azt ők adták a 12. szülinapodra! Harry ez hülyeség és meggondolatlan tett volt! Mi lesz a sulival? – támadott le egyszerre.
Na ezért nem akartam visszahívni!
- Én is örülök, hogy hallak Gemma. – mondta neki gúnnyal a hangomban. – Először is, azért SZÖKTEM el, mert te úgysem engedtél volna. Másodszor az más.A ház fotókkal, videókkal, kisfilmekkel van teli és rosszul esik minden egyes alkalommal, amikor a szobám fele megyek elhaladni a szobájuk mellett ahol még érezni anya kedvenc parfümjének illatát. Amúgy kiiratkoztam a suliból. Nagypapa segített benne. Már nem megyek vissza tanulni. Itt fogok középiskolába járni, vagy nem tudom.- közöltem vele határozott hangon.
Gemma csak sóhajtott egy nagyot. Pár másodperc szótlanság után megértően kérdezett:

- Elég cuccot vittél?- meglepődtem kérdésén. Ezek szerint hagyja, hogy itt maradjak?
- A fontosabb dolgaim meg ruhát hoztam. Bár lehet, hogy nem lesz elég, ha több hónapra vagy évre maradok. - nevettem el magam.
Hallottam, hogy ő is megeresztett egy mosolyt.
- A koleszban szünetet rendelnek el a jövő héten, a festés miatt. A suliban is. Szóval pár napra el tudok menni, meglátogatni titeket, és esetleg elviszek néhány cuccot. Persze ha nem gond. – Végre valaki, aki nem papol a tetteim miatt, hanem segít is.

- Pár ruhát elhozhatnál. Ha gondolod. – egyeztem bele felajánlásába. – Szóval akkor mikor jössz? – kérdeztem végül.
- Hát most nézem a neten a repülőket. A legközelebbi a jövő hét kedden megy reggel 6:45, Londonból. Kb. 6 és fél órás az út, úgyhogy egy körül a reptéren leszek Budapesten. Meg még amíg papáékhoz érek, az meg kb. 3 és fél órás út lesz. De oda hogy megyek el? Áhh… - fájdalmas sóhajtás hagyta el a száját.
- Értem. Hát, ha gondolod, megbeszélem a nagyapával és felmegyünk érted, ha épp ráér és nem üzletel. - mondtam kis gúnnyal a hangomban.
- Na, ja… -mondta nővérem egyetértett gúnnyal.

- Na, mindegy. Most nincs itthon a nagyapa, de ha hazaér rákérdezek és hívlak. Na Szia! – közöltem a tényeket és elköszöntem.
- Okés. Köszi. Szia, öcsi és vigyázz magadra. – aggódást mutatott hangjában.
- Jó, jó, nyugi. Na, szia. –meg sem várva, hogy esetleg mond még valamit, letettem.
20:15. Láttam a képernyőn.
Rápillantottam, a nem fogadott hívások listájára, de Sam még nem hívott vissza. Nyugi Harry, majd visszahív! Nyugtattam magam. Ezzel a pár gondolattal álomra hajtottam fejem.

                                         /eközben/

                                    *Sam szemszöge*

Miért nem tudom kinyitni a szemem?! Ismét megpróbáltam. Nem megy! A fejem is lüktet. Hallom szívem ütemes ritmusát. Zavaró, hogy tehetetlen vagyok. Próbáltam ismét kinyitni a szemem, beszédre ösztönözni számat, mozgást erőltetni végtagjaimra. De nem ment! Miért?
Miért nem tudok semmit sem csinálni? Lehetetlenségnek tűnik még a mozdulat akarása is.

Szörnyen fáj minden porcikám. Még feküdni is alig van erőm. Nagyon gyengének érzem magam, hiába nem csinálok semmit. Fáj a mozdulatlanság is!
Mi történik velem? De kérdezhetném azt is, hogy mi történt velem? Semmire nem emlékszek.
Hangokat hallok. Ismerős hangokat, de mégsem ismerem fel, hogy kié.
Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Miért vagyok itt? Mi történik velem?
Egy dallam! Egy ismerős dallam csendül fel. Szeretem ezt a ritmust. Az éneket, a zenét. Meg van! Ez… ez a kedvenc dalom volt. De eltűnt a zene. Hova lett? És egyáltalán honnan szólt?

Ismét csend. Nem elég, hogy tehetetlen vagyok, nem tudok beszélni, és a szemem sem nyílik ki, erre még a hallásom is oda lett? Várjunk csak! Nem! Léptek zaja ütik meg a fülem. Egyre hangosabb. Erre jön! Kilincset lenyomják. Az ajtó fájdalmasan felsír. És „bumm” becsapódott. A fejem ismét hasogatni kezd, és egyre jobban idegesít ez a pityegés. Píp… píp… píp. Kb. másodpercenként hallom.
Miért nem tud már elhallgatni? Rohadtul idegesít. Na, várjunk csak! Síró ajtók. Hangos léptek. Néma csönd. Csipogás, ami ráadásul megegyezik a szívem dübörgésével. Na és ez a szag… Ismerős az is, de olyan… „új” szag van, mintha kórházban lennék. Ez az! Megvan! Kórházban vagyok. De mit keresek én itt?
A léptek megálltak mellettem, és lap forgatását hallom. Motyogás. Távolodnak a léptek és kimegy az ajtón. De aztán újabb ajtónyitás. Újabb közeledő léptek, de ez már halkabb és óvatosabb. Pár másodperc múlva megáll mellettem. Még kicsit mocorog, talán leguggol, és ismét csönd van.
Egy érintéssel találkozom. Ismét valami ismerős. Puha kéz fonja át ujjaim. Kellemes érintés.

 Hüvelyk ujjával simogatja a kézfejem hátulját. Másik kezével pedig végigsimít az arcomon.
Érzem lélegzését a homlokomon. Közel van. Ki akarom nyitni a szemem. … ismét nem jött össze.
Mozgás vagy beszéd szintén nem. De legalább már nem érzem magam annyira gyengének. Kedves és őszinte hang üti meg a fülem.
- Sam… annyira sajnálom. Ez az én hibám. Kérlek, ébredj fel!
Hidd, el én próbálkozok!

Hangja megnyugtatott. Olyan lágy és nyugtató! Aggódást is felfedeztem megszólalásában. Olyan jó volt hallgatni a hangját annak ellenére, hogy nem tudom ki ő. Az biztos, hogy kb. velem egy idős fiú. De ki lehet?
Próbáltam ismét. Úgy ahogy tudtam. De az erősködést egy érintés szakította meg,

Annyit éreztem, hogy egy puha ajak az enyémmel találkozott… De ki ő?!

Az ajka, hirtelen hosszasan tapadt az enyémre, amire én egy akaratlan kézszorítással válaszoltam.
Végre meg tudtam mozdulni!
Apró szorításomra egyszerre reagált. Elkapta száját az enyémtől. Éreztem bőrömön, hogy felgyorsult a légzése. Kapkodta a levegőt és nagyot nyelt.
-Sam! Sam! Hallasz engem?- szólalt meg nehezen, és ismét megszorítottam a kezét, ezzel jelezve egy igent.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a torkát és másik kezével is megfogta szorító kezem.
Ott volt percekig és várta, hogy felébredjek, kinyissam a szemem vagy beszéljek. De hiába várta. Tehetetlen voltam. Annyira volt csak erőm, hogy szorítsam a kezét. Nem engedtem el. Egy kis idő múlva légzése visszaállt normál tempóra, és megszólalt.
- Sam. Nekem szólnom kellene egy dokinak, hogy reagálsz. Muszáj szólnom.

De én nem engedtem el, csak szorítottam tovább. Nem akartam elengedni. Kellemes volt ott tartani mellettem. De egyszer csak kibontakozott szorításomból. Én még kerestem volna kezét, de már megint nem bírtam mozogni. Ismét eluralkodott rajtam a teljes tehetetlenség…

                                     /eközben/

                             *Aaron szemszöge*

Talán 3 kicsöngésig szólt – amint kiderült – Sam telefonja. Bianka előkotorta a hang forrását, majd miután megállapította, hogy egy bizonyos Harry keresi, a képernyőn látva, egy határozott mozdulattal letette.

Értetlen pillantásokat küldött Jenna felé hátha tudja, ki lehet, de nem tudott rá válaszolni.

Pár perc némaság után hozzám fordult Bianka.
- Aaron.. lassan haza kell vinnünk. A szüleid már biztosan aggódnak. – mondta kicsit szomorúan, mert tudta, hogy nekem Sam sokat jelent.
- De hiszen tudják, hogy hol és kikkel vagyok. Különben is, holnap nem lesz nekem suli, mert még egy hétig otthon kell lennem pihenni. Ugye a baleset miatt.- mondtam végén kicsit elhalkuló hangon.

- Na látod. Pihenned kell. Nagyon értékelem hogy itt maradtál, meg mindent, de ideje hazavinnünk.
- Ha mindenképp mennem kell még gyorsan, benézhetek Samhez? – kérleltem.
- De még nem lehet bemenni. 
És megpillantotta azt, amit én. A doki épp most hagyta el Sam szobáját. Halvány vigyor húzódott meg szája sarkában. Ugyanarra gondoltunk. Biccentett az ajtó fejé a fejével és én elindultam Sam felé.

Kilincsen a kezem és még nem voltam képes lenyomni. Féltem, attól hogy nem fog felébredni. Nagy nehezen rászántam magam és benyitottam. Az ajtó fájdalmasan felsírt, és gyorsan becsuktam magam mögött. Megláttam Samet. Kicsit rosszul lettem. Elért a bűntudat. Mozdulatlanul fekszik a fehér ágyon. Feje körbe volt tekerve egy fehér, kicsit vértől ázott fáslival. Kezei leeresztve magam mellé és egyenletes mozgott fel-le a mellkasa.

Legalább lélegzik… Szabályos csipogás üti meg a fülem. Sam szívverése. Szép, nyugodt tempóban dobog. Odasétáltam mellé és térdre ereszkedtem. Kezét bámultam. Majd pár perccel később nem csak bámultam, hanem enyémbe is fontam. Bőr jéghideg volt. Olyan… élettelennek tűnt, pedig él. Gondolkodtam, hogy mit tehetnék. Féltem még mindig, hogy mi lesz. Aggódtam. Elgondolkoztam azon, hogy befejezem azt, amit elkezdtem. Egyik lábam térdhelyzetből talpra állítottam és a másik kezemmel is megfogtam az ő jéghideg kezét. Hüvelykujjammal végigsimogattam kézfeje hátulját. Kis sóhajtás kíséretében végre megszólaltam.
- Sam… annyira sajnálom. Ez az én hibám. Kérlek, ébredj fel!- kérleltem, majd elhatároztam magam. Előbbre hajoltam és éppen hogy csak de – éreztem lélegzését. Szemünk ismét egy szinten volt. Most meg kell tennem, amit akkor nem tudtam.
Közelebb hajoltam, még közelebb és még közelebb. Mellkasom súrolta az övét. Egyenletes lélegzését éreztem a bőrömön. Már csak egy kicsi kell. Meg kell tennem!
És megtörtént. Ajkam megérintette az övét. Óvatosan tettem rá, mintha valami törékeny üveg lenne.
Annak ellenére, hogy szinte élettelen volt, az érintése még is melegséggel töltött el.
Végre megtettem! Csak az a baj, hogy úgy, hogy még csak lehet nem is tud róla.
Ez volt csak a kár.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy apró szorítást éreztem a kezemen. Felkaptam a fejem és így elváltak ajkaink.  Nem tudtam megszólalni. Egyre csak szorította a kezem Sam. Végre felébredt! Jézusom! Alig birok mozdulni. Lefagytam. El sem hiszem, hogy Sam éppen a kezem szorítja. Felgyorsult a légvételem. Csak meredtem Sam rezzenéstelen arcára és alig, de végül megszólaltam.

- Sam! Sam! Hallasz engem?- nehézkesen eresztettem ki a számból a hangot.

Mire ő ismét megszorította a kezem, ezzel egy igent jelezve. Azt hiszem.

Megkönnyebbült sóhajt küldtem ki a külvilágra és másik kezemmel is megfogtam szorító kezét. Vártam percekig, hogy kinyissa a szemét, vagy beszéljen hozzám. De hiába. Tovább szorította a kezem, és nem engedte el. Egy kis idő után visszaállt a lélegzésem a normális tempójára. Majd ismét nehézkesen, de beszédre nyitottam a szám.
- Sam! Nekem szólnom kellene egy dokinak, hogy reagálsz. Muszáj szólnom. – kérleltem.
De nem engedett el. Csak szorított tovább. Nem akart elengedni. Kellemes volt így lenni, de akkor is. Gyorsan kibontakoztam szorításából. Felálltam és elindultam gyors léptekkel az ajtó felé, de visszanéztem és láttam, hogy kezével keresi az enyémet, apró mozdulatokkal. És végül kiléptem az ajtón, egyenesen egy dokit keresve…

"A következő rész tartalmából .:
- Sam... Sam.. azt hiszem felébredt!
**
-Ez fura... olyan mintha csak bizonyos dolgokra reagálna!
**
- Elnézést. Egy bizonyos Samanthát  keresek.
- Ez Sam, a lányom telefonja.. de ő most kórházban van.
- Harry vagyok! Sam barátja!
**
- Hiszen mondtam, hogy nekem 0-ás vérem van.
**
- Ha nem Aaron az akkor ne vedd fel!
- Kedvelem a fiút, de.. nem is tudom. Nem hiszem, hogy ő való Sam mellé.
**
- Hát te?
- Bemegyek! *lökdösődés*  Hé haver! Maradjál!
-Te ne lökdöss engem!
-Mert mi lesz?
**
Ajkaim az övére tapasztottam. Ekkor egy ajtónyikorgást hallottam és felkaptam a fejem. Remélem nem láttak meg."