~21. Chapter * part1*

                                                 *Sam szemszöge*
                                                   * 1 hét múlva *
                                                                        

Miután kijöttem, hamar eltelt az 1 hét. Közben Nelli és Maddy néhányszor átjöttek. Na jó. Minden nap. Csak aggódtak. Viszont Aaron egyszer sem jött át. Hívott, de nem vettem fel. Ha bocsánatot akar kérni, legalább személyese tegye. Harry írt egy "jobbulást" SMS-t, de később írt a neten, hogy átjönne, de nem tud, mert a nővére jön hozzájuk.
Gondoltam péntekre kihívom sétálni. Délután 3 óra van. Ilyenkor biztos, hogy nem alszik.
Gyorsan felkaptam a telefonom az asztalomról és kerestem Harry nevét. Hamar megtaláltam. Kicsöngött.  3-ra fel is vette.
- Szia Sam! - hallottam meg a hangját. Megkönnyebbülést vettem észre benne.
- Szia Harry! - nyögtem ki kedvesen.
- Mi újság?
- Arra gondoltam pénteken kimehetnénk sétálni. - mosolyodtam bele mondatomba.
- Persze jó öt... - vágta volna rá, de megakadt a mondat közepén. - Sajnos nem jó. Délután a papához jönnek munkatársai, vagy kik. Bocsi - szomorkodásra váltott a hangneme.
- Oh. Kár. Na mindegy. Akkor majd máskor.
- Okés. Na akkor, szia. - köszönt el.
- Szia. - tettem pontot a beszélgetés végégre, majd kinyomtam.
*

Hamar eltelt a nap hátralévő része. Este vacsinál anya és apa "kötelezővé" tette hogy lent együnk. Biztos akarnak valamit. Majd meglátjuk.

Mikor eljött a 8 óra lementem és segítettem megteríteni anyunak. Spagetti volt a kaja.
Jenna és Demi is hamar jöttek.
- Lányok. Péntek délután, estefelé megbeszélés lesz a főnökünknél, tehát elhívott minket vacsizni. Ki jön? - kérdezte apa.
Én természetesen nem jelentkeztem, mert nem akartam uncsi megbeszélésre menni a főnökünkhöz.
Jenna a barátjával, Sebastiannal mennek el moziba.
Demi pedig buliba megy Estellel a szomszéd lánnyal, és anyu el is engedte őt, mivel már 18 évesek.
Ezeket, a kifogásokat elfogadták. De engem nem akarnak itthon hagyni egyedül.
- Majd ott alszok Maddynél. - próbáltam programot szervezni.
- Hát jó, de előbb kérdezd meg Elenát, hogy otthon lesznek-e. - folytatta anya.
- Okés.
Az este gyors megvacsiztam lezuhanyoztam és olvasás kíséretében hamar el is aludtam.
Másnap felhívtam Elenát, hogy otthon lesznek-e. Sajnálatomra nem. Elmennek a nagyszüleinkhez. Jaj nekem!
Tehát muszáj elmennem. Nem akarok.
A nap szintén hamar elment. Ebéd, unatkozás, vacsi, és a többi... a megszokott sorrend.

Péntek. Szerencsére nem tudott minket mégsem fogadni anyuék főnöke. Tehát elmarad a vacsi. Így nem kellett menni. Hurrá!
Viszont anyu kitalálta, hogy szombat estére áthívja őket. Ő a felesége, és az unokája. Ebből sajnos nem tudok kimaradni. 7-re jönnek szóval 6-kor, elkezdtem készülődni. Hamar kész voltam. Anyu kérésére felvettem a vajszínű lenge egész szoknyám, ami a térdem fölé ért, és hozzá illő világosbarna telitalpú sarum.
A hajam, kibontottam, kifésültem és hanyagul pihent a hátamon, egészen a derekamig.
Amint kész lettem, kiléptem a lila ajtómon és lebaktattam a 14 lépcsőfokon. Lekanyarodtam a lépcsőfordulón ahol még 4 lépcsőfokot mentem és már lenn is voltam.

                                                 *Harry szemszöge*

A nagypapa közölte, hogy mivel tegnap elmaradt a vacsi, ma mi megyünk a munkatársaihoz, vagy kikhez. Tehát követelte az öltönyt. Ahj... Csak nem értem, hogy minek. Gyorsan előkerestem volna , de nem találtam. Átrohantam a nővéremhez, aki múlt kedd óta itt van.
- Gemma! Az öltönyöm elhoztad?
- Öö... azt hiszem igen. Gondoltam rá, hogy a nagypapa elráncigál, néhány ilyen üzleti vacsira.

Szerencsére Gemma is jön, úgyhogy legalább nem leszek egyedül. Ennek az egynek örültem. Felkaptam az öltönyöm, de a hajammal nem csináltam semmit. Minden felé álltak a göndör tincsek. A papa szólt, hogy indulunk. Én egyszerre mentem, de Gemmára még várni kellett. De nem sokat. Sietve kijött a szobájából. Lila feszes térd fölé érő szoknyát viselt. A haját kontyba kötötte. Gyorsan kitessékelt minket a kocsiba, mivel ő vezetett. Emilia nagymama is hamar megérkezett fekete kosztümében. Papa is (szó szerint) bepattant a kocsiba. Nem volt hosszú út. Hamar odaértünk. A városba laktak ők is. Nem gondoltam volna, azt hittem messzebb megyünk. Felkanyarodtunk az udvar kocsi feljárójára és kiszálltunk. Már kicsit sötét volt, de azért ki lehet venni az emeletes ház kávé színét. Szép ház volt. Felmentünk a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn és becsengettünk. Egy ismerős férfi nyitotta ki az ajtót és köszöntött minket. Kezet fogott a papával. Előre engedtem Gemmát. Bemutatkoztak egymásnak, majd én következtem. Ekkor esett le hogy ő Sam édesapja. Köszöntött egy „Szervusz Harry!˝- vel majd beléptem én is a nappaliba. Megláttam Sam édesanyját is, majd lépteket hallottam közeledni. Nem láttam ki az, mert én álltam leghátul.
– Jó estét Ms. Svann. Hallottuk mi történt. Hogy van? - kérdezte a nagypapa a lánytól.

- Köszönöm, már sokkal jobban. - hallottam az ismerős hangot.

- Jó estét!- köszönt Emilia mama is.
- Jó estét!- köszönt vissza.
Gemma jött.
- Helló Gemma vagyok!

- Szia. Samantha, de hívj simán Samnek.

És mikor Gemma odébb lépett, megpillantottam Őt. Mosolyát leváltotta a döbbent arc, miért én csak mosolyogtam. Gyönyörű, vajszínű, térd fölé érő szoknyát viselt. Fénylő szőke haja, kiengedve a derekáig ért. Közelebb léptem és ő is megeresztett egy mosolyt.
- Hát te?- kérdezte, még mindig kicsit meglepetten.
- Jó estét Ms. Svann. Rendkívül csinos ma este. - viccelődtem udvarias hanglejtésemmel, mire halkan elnevettük magunk. De láttam rajta, hogy aprón elpirult. Bementünk az étkezőbe a szülők, nagyszülők után, ahol már csak 3 szabad hely volt. Egy Gemma mellett az asztal szélén, a másik vele szemben, és egy az mellett. Én a nővérem mellett foglaltam helyet. Mellette ült Emilia mama és mellette John nagypapa.  Vele szemben Sam apja, és anyja. Sam nem az anyja mellett lévő üres helyre ült, hanem egyel odébb, így pont velem szembe került. Mikor elfoglalta ő is a széket, rám mosolygott. 


                                                    * Sam szemszöge

Anyu szólt, hogy segítsek megteríteni. Mikor pakoltam az asztalra a tányérokat és az evőeszközöket, Harryhez érve, nem bírtam ki h ne nevessek. A szüleim és Harry nagyszülei néha vetettek ránk egy-egy mogorva pillantást, mikor vacsora közben, fel-felnevettünk. Igazából, nem nagyon figyeltem, hogy miről beszélgetnek. Biztos csak valami megbeszélés az újságról. (Anya és apa a Stars* című újságnál dolgoznak. Anya terepmunkát végez, infókat szerez, és riportokat készít, apa pedig fényképeket csinál. Így együtt járnak mindenhova. Ott ismerkedtek meg 20 éve.) Megettük a vacsit, majd Harry nagyszüleit megkínálták egy kis borral. A nagypapája nem akart inni, mert vezet, de Gemma mondta, hogy ő majd lesz a sofőr, így nyugodtan ivott ő is. Mi Harryvel, próbáltunk kommunikálni, de a felnőttek hangos nevetése és beszélgetése miatt nem tudtunk. Néztem az asztalt és gondolkoztam, mikor valaki megrúgott. Felnéztem és Harry rám mosolygott. Ebből rájöttem, hogy ő lehetett. Biccentett a fejével az ajtó felé. Azt jelenthette vajon, hogy lépjünk le? Kérdőn néztem rá, mire eltátogott egy "sétáljunk" - ot. Ránéztem a felnőttekre, akik időközben elvonultak a kanapéhoz, nekünk háttal. Visszafordultam, és bólintottam neki. Lassan és halkan felálltunk, és az ajtót vettük célba. Halk léptekkel próbálkoztunk, ami össze is jött volna, csak nem figyeltem eléggé és belerúgtam az asztal lábába. Én két ballábas. Próbáltam halkan fájlalni a lábam, de észrevettek. Anya, kérdőn nézett rám, tehát kénytelen voltam odamenni.
- Kimegyünk levegőzni. - súgtam olyan halkan, ahogy tudtam.
- Jól van, de ne maradjatok sokáig. Elég hideg van kint.
- Oks. - adtam a gyors tömör választ.
Harry nagyszülei kérdőn néztek anyura, így elmondta nekik. Viszont ha jól láttam a "levegőzni"-t idézőjelekkel mutatta. Jaj nekem! Remélem, nem gondolnak rosszra.  Gyorsan kimentünk nevetve az ajtón, mielőtt bármit is mondanának nekünk. Mikor kiértünk Harryhez fordultam.
- Miért is jöttünk ki? - mosolyogtam rá.
- Kegyed, ma nagyon csinos. - váltott megint udvarias hangnemre. Egyik keze hátul volt, a másik elöl a hasán pihent. Felnevettem megint.
  Odébb sétáltam a teraszon, a korláthoz. Szembe volt velem a kis halastavunk, amit különféle növények vettek körül.
A Hold teljes volt, és a tükörképét látni lehetett a halak között. Tényleg hűvös volt egy kicsit. Szélmozgáskor a kezemet keresztbe tettem, mikor kirázott a hideg. Nyilván észrevettem ő is, mert mögém jött. Azt hittem rám akarja teríteni az öltönyének kabát részét, de nem. Hátulról átkarolt. Egyszerre melegség töltött el. Már nem is éreztem az előbb érzett hideget. A fejét a vállamra tette és úgy ölelt. Kellemes érzés volt így ott állni, de még szerintem korai lenne. Karjai között megfordultam és szembe néztem vele. Gyönyörű smaragdzöld szeme elvarázsolt. A Hold fényétől még gyönyörűbb lett. Göndör tincseit néha meg-meglengette a szél. Már el is illant fejemből, hogy miért is fordultam meg. Elbűvölt a szeme és az előtte gondoltak eltűntek.
Pillantásommal pásztáztam szemei között. Egyre közelebb hajoltam. Ő ezt észrevette, ezért hasonlóan tett. Már alig volt közöttünk pár milliméter, amikor valaki kinyitotta az ajtót. Hirtelen eltávolodtunk egymástól és Harry lekapta magáról az öltönyének fekete kabátkáját, hogy a hátamra terítse. Ez kedves volt tőle.
- Hát ti?- kérdezte az éppen kilépő Gemma. Igazából megnyugodtam, hogy ő volt, nem más.
- Őő... csak fázott Sam. - mondta magyarázatképp.
- Értem. - mondta halvány mosollyal az arcán.
- Nem megyünk sétálni? - kérdezte hirtelen felém fordulva Harry.
Rámosolyogtam és egyetértően bólintottam. Lassan lementünk a lépcsőn, és elindultunk a kocsifelhajtóval párhuzamos járdán. Lekanyarodtunk a mellékutcába ahol szerencsére nem szokott nagy forgalom lenni. Itt szoktam görkorizni, kutyát sétáltatni. Tehát sétáltunk a kis mellékúton. Már alig bírtam menni a lábbelimbe. Szoktam ilyet hordani, de nagyon ritkán. Szóval nem bírtam sokáig. Egy apró sóhaj kíséretében felemeltem a bal lábam és lekaptam a sarum, majd ugyanezt tettem a jobbal is. Harry felhúzott szemöldökkel, mosolyogva nézett rám.
- Fájt már a lábam. - nevettem el magam.

- Aha... és most mezítláb fogsz tovább jönni? - mosolygott még mindig rám.

- Miért ne?
- És így akarsz lenni egész éjszaka?
- Miért egész éjszaka?
-Ja semmi.- egy kaján mosoly terült el az arcán.
- Harry... Hé! Még nem is mondtad a vezetékneved. - nevettem fel ismét.
Ezt a mondatot meghallva felém nyújtotta a jobb kezét, a balt pedig a háta mögé tette. Megint biztos előveszi az udvarias figurát.
- Hölgyem. Harold Edward Styles vagyok. Örülök, hogy volt szerencsém találkozni önnel. - majd megfogta a kezem, és csókot lehelt az kézfejemre.
Elpirultam a kézcsók után.
- Imádom, mikor ezt csinálod. - mosolyogtam rá.
Kaján mosoly terült el az arcán.
- Amikor csókolgatom a kezed? - húzta fel a szemöldökét kacéran.
- Mármint...- nevettem el magam. - Amikor előveszed az udvarias figurád. - mosolyogtam rá. Ő is felnevetett. - Szóval... Harold Edward Styles. Mire készülsz? - húztam fel a szemöldököm.
- Semmire. - ült ki ismét a kaján mosoly az arcára. Gyanús volt.
Mentünk tovább az üres, csendes és sötét utcán, amit egy-két utcai lámpa világított meg. A cipőm a kezemben, Harry kabátja a hátamon. A beton elég hideg a nemrég elolvadt hó miatt. Lehet nem szerencsés mezítláb mászkálni ilyenkor, de nem érdekelt. Bár tél van. De tényleg ne érdekel. Harry már többször szólt, hogy vegyem fel a cipőm, de nem akartam. Még egyszer megkérdezte.
- Sam! Fel kellene venned már tényleg. Elég hűvös van. Fel fogsz fázni. - nézett rám aggódó szemekkel.
- Nem nagyon izgat. - rántottam meg a vállam, majd rámosolyogtam.
Megrázta a fejét, majd egy hirtelen mozdulattal felkapott.

Csak nevettem Harry karjai között. Elkezdett velem futni, én pedig a nyakába kapaszkodtam. Elértünk egy sárga emeletes házhoz. Nagyon  szép volt. A fiú, velem a kajaiba elindult az udvaron át a ház fa ajtaja felé, letett a bejárattól nem messze lévő hinta ágyba, majd a zsebéből elővette a lakáskulcsot. Elfordította a zárban a kulcsot, majd kitárta az ajtót. A kulcsot belülre tette és kezével legyintett, hogy menjek előre. Felálltam és beléptem az ajtón, de mielőtt utánam jött volna, becsuktam előtte és nevetve kulcsra zártam.

~20. Chapter

                                 *Harry szemszöge*

Nem akartam elhinni, amit láttam. Aaron éppen Sam ajkain csüng. Amint felállt, láttam rajta, hogy nem tudja ki jött be, mert nem, mert megfordulni. Vagy csak szimplán hülye és azt hiszi, hogy nem láttam. Hirtelen dühös lettem és indulatból elindultam felé. Vállára tettem a kezem és így megfordítottam – mint kint ő. Lendítettem jobb karomon ökölbe szorított kézfejjel, és megcéloztam a fejét. Szerencsére, nem jó a reflexe ezért könnyen be tudtam neki húzni. Nem tudom és abban a pillanatban nem is érdekelt, hogy hol találtam el. Csak az számított hogy elesett oldalra Samtől ezzel –talán- békén hagyva őt. Amint felállt a földről megtörölte vérző orrát és felém jött. Nem érdekel, ha meg kell, verjem de, Samről szálljon le. Lökött rajtam egyet, amit én nem hagytam szó nélkül, és ugyanúgy tettem, csak kicsit erősebbet, így hátra esett. Ekkor berontott Bianka üvöltve:

- Mi a jó istent csináltok!? Teljesen megőrültetek?! Ha nem nyugodtok le egyikőtök, sem maradhat benn Samnél! – fenyegetett és úgy látszik, hogy hatásos volt, mert Aaron fölkelt és kirontott az orrát fogva. Örültem, hogy kiment, mert Bianka is elment utána, így egyedül maradtam Sammel.
Haja ugyanolyan szőke volt a buszon. Ajkai ugyanolyan rózsaszínek. Gyönyörű kék szemét most nem láttam, hiszen szemhéja nyugodtan pihent rajta. Kezei, teste mellett feküdtek. Nem tudom miért, de késztetést éreztem, hogy arcát megsimogassam, magamhoz ölelhessem, és megcsókoljam. De megcsókolni nem fogom. Csak akkor, ha engedélyt ad rá. Nem úgy mint ez az Aaron. Bár lehet, hogy már korábban megengedte neki, vagy nem tudom… még csak gondolni is rossz volt erre. Pár perc gondolkodás után odamentem mellé és megfogtam a kezét. Ugyanígy meg volt az a kellemes érintés, mint a buszon. Annak ellenére, hogy 2 napja „alszik” úgy érezem, mintha ébren lenne. És azt erősíti az, hogy megszorította a kezem. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Elakadt a lélegzetem és csak bámultam Sam rezzenéstelen arcát. Ami nem is volt sokáig az. Először összeszorította szemét majd lassan elkezdett felnyílni. Száját beszédre nyitotta.
- Aaron? – kérdezte. Ismét elakadt a lélegzetem, de most más okból. Ezt nem hiszem el! Már megint az a gyerek. Nem gondolva idegességemre válaszoltam.

- Nem Sam! Harry vagyok! – kedves hangnemben ejtettem ki a szavakat.
Mosolyra húzta száját, mikor mondtam. Ez most jót jelent?

- Köszönöm. - ejtette ki halkan.

- Mit?

- Mindent. – még egyszer megszorította a kezem és megeresztett egy hálálkodó mosolyt.

Tengerkék szeme még mindig ragyogott és kedves mosoly még mindig csodálatos volt.
Tekintete elárulta hogy őszinte a mosolya. Beszédre nyitotta a száját.

- Jól hallottam hogy te adtál vért?- kérdezte alig hallhatóan.
Nem tudtam hirtelen, hogy mit mondjak neki. Elmondjam? Vagy hagyjam, hogy alakuljanak a dolgok?
De őszintének kell lennem hozzá.

- Igen.- mondtam végül.

Megeresztett egy őszinte mosolyt ismét.

Percekig csend ült közöttünk. Szólnom kellene a szüleinek, hogy felébredt, de nem akartam. Egyedül szerettem volna vele lenni. Úgy látszik ő sem bánta, mert nem kért, hogy behívjak bárkit is. Én törtem meg a csendet.

- Jól vagy?

- Jobban, mint vasárnap.- nevetett fel és én is megeresztettem egy halvány mosolyt.

- Ahhoz képest, hogy 2 napig aludtál, jól nézel ki. – bókoltam elég hülyén.
Csak felnevetett, pont, ahogy sejtettem.
- Köszi. –még mindig mosoly volt az arcán.
Csend volt. Nem tudtam mit mondani. Hirtelen ő törte meg a némaságot.

- Öm… Azt mondtad 2 napig?! – még most is csak halkan beszél, mintha nem akarná, hogy meghalljon minket valaki.

Kellemes érzés töltötte el az egész testem. Hiszen még mindig fogta a kezem. Egy percre sem engedte el. Reménykedtem volna, ha nem lenne Aaron. Nem az a fajta vagyok, csak úgy elcsábítja más barátnőjét. Legalábbis nem szándékosan. Ha véletlen beleszeretek, de ez csak plátói, akkor így jártam.

- Öö… Igen. –motyogtam gondolatsoraimat megszakítva.

- Egy estének tűnt. – halkult el még jobban a hangja. - Hányadika van?

- 10-e, kedd és… - rápillantottam a telefonomra. – 10:14. – mosolyodtam el a részletes válaszadás után.

Nem mondott semmit csak nézett előre olyan „Jézusom, ennyi nap telt el?!” arckifejezéssel.

Nem tudom, hogy szándékosan, vagy véletlen de ismét szorított a fogásán és az összekulcsolt kezünkre pillantott.
Mosoly terült el az arcán és ismét hang hagyta el a torkát.
- Köszönöm, hogy te itt vagy nekem. – mosolyodott el, mert rájött mit is mondott, de közben én is megeresztettem egy mosolyt. – Mármint, hogy itt vagy velem. – nevetett fel.
- Igazán nincs mit. Szívesen itt vagyok veled. –mosolyogtam. Vajon túl átlátszó?

Csend vonult közénk, és én amilyen ügyes vagyok, mikor megigazítottam a szabad kezemmel a pulcsim ujját-, ami nem kicsit nehéz volt egy kézzel – levertem a vázást, amiben a virágok voltak. Ez is csak velem történik meg! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!

- Jézusom! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?!
Sam csak ezen is nevetett. Én is hasonlóképpen tettem. Közben nagy nehezen kinyögtem egy „bocsi”-t. Bár nem hiszem, hogy értette, mert végig csak röhögtem.
- Semmi! Legalább megnevettettél. – nevetett ismét. – Két bal kezes. –fűzte hozzá gúnyolódva.
- Hé! - kiáltottam fel még mindig nevetve. Léptem egyet jobbra, mert a nagy röhögésben kibillentem az egyensúlyomból.

Ez még nem minden. Bemutattam Samnek hogy ritka szerencsétlen, vagyok. Megismerte a súlyomat, mivel megcsúsztam a vízen és rajta landoltam.

Mindketten fájdalmasan nevetünk. De végig egymásba voltak fonódva az ujjaink. Már fájt a hasam a sok nevetéstől. A Szemünk egy szinten volt. Másik kezemmel támasztottam magam, hogy azért mégse nyomjam össze Samet. Nevetésünk el halkult és egymást bámultunk. Sam nem mondott semmit. Néztem gyönyörű kékszemét. Már kicsit kényelmetlen volt támaszkodni egy kézen, tehát ereszkedtem lefelé. Nem tudom Sam mire, gondolhatott, mert folyamatosan pásztázott a tekintete a két szemem és a szám között. Vajon azt hiszi, hogy meg akarom csókolni?! Hát lehetséges, mert ha belegondolok tényleg úgy, lehet kivenni a közeledésem. Már nagyon közel voltam, kb. 5 cent volt köztünk. Szemei még mindig az enyémet fúrták. De miért csinálom ilyen lassan? Ekkor oldalra fordultam Sam mellé.  

Felé fordítottam fejem, ő pedig egy sóhaj után felém.

Tehát a harci helyzet: egymás mellet feküdtünk, tekintetünk egymást pásztázta és kezünk MÉG MINDIG összefonódva. Valaki bejönne, eléggé félre értheti a helyzetet.  Küldtem felé egy mosolyt, Amit ő hamar viszonzott is. Szeme szinte csillogott. Tökéletes pillanat volt ez. Véget nem érő pillanatnak éreztem ezt. Azt kívántam volna, hogy ez a perc soha ne múljon el, de ez lehetetlen. Ez után a párgondolat után, tekintetünk az éppen kinyíló ajtó felé szökött. Jaj ne! Pont most! És pont ő! Aaron dühös pillantást vetett felém, a monoklival együtt. Szikrázott a tekintete a méregtől, de nem tudtam el dönteni miért. A monokli miatt? Hogy nem szóltam, hogy felébredt Sam, vagy hogy kézen fogva fekszünk? Samra pillantok, de neki le van hunyva a szeme. Most úgy csinál, mintha nem ébredt volna fel? Majdnem elnevettem magam, hiszen eszembe jutott hogyan is kerültem ide. Visszanéztem Aaronra. Még mindig szikrázó tekintete fúrta pillantásom. Nem mozdultam. Kíváncsi voltam mit akar tenni. Közeledett felénk, és meg látta az összekulcsolt kezünket. Fel gyorsult lélegzése és oda lépett mellém. Két vállam megfogta és fel rángatott helyemről. Eddig összekulcsolt kezünk most csúszott szét. Dühösen nézett mélyen a szemembe. Majd megszólalt.

- Ne merj hozzá érni! Ő az én barátnőm! Nem hagyom, hogy elvedd!- kiáltott rám határozottan.

- Tisztába vagyok vele, hogy ki vagy! És nincs szándékomban elvenni a barátnődet!

- Nem úgy tűnt az előbb, mikor befeküdtél mellé és a kezét szorítottad!- vágott közbe!

- Csak hogy nem tudod a körülményeket! Higgy, amit akarsz! Nem érdekel! De jól jegyezd meg, ha egy ujjal is hozzáérsz az engedélye nélkül velem, gyűlik meg a bajod. – fenyegettem meg.

- Azt nem éred meg!- Vágott vissza.

- Fogadjunk? A másik szemed is kisminkelem!

Ekkor ismét lendítette az öklét. De megint sikeresen ki kerültem. Viszont ő kibillent az egyensúlyából, elcsúszott és bele tenyerelt a váza szilánkjaiba. Kedvem lett volna röhögni de, annyira bunkó nem vagyok, azt hiszem. Ekkor Sam felpattant és el kiabálta magát.

- Elég legyen. Nem vagyok tárgy, hogy  bárki kisajátítson! Nem vagyok senki barátnője!- hangja határozott volt. Miután befejezte mondatait, láttam, hogy egy könnycsepp gyűlik a szemébe. Nem akarja, hogy sírni lássuk, mert eltakarta arcát és elballagott a hozzá legközelebb eső ajtóhoz, ami jelen esetben a fürdőszoba volt. Becsapta maga mögött az ajtót.. Aaronra néztem, aki szintén rossz passzban volt. Csodálkozó szemekkel nézte végig a jelenetet. Hogy Sam felébredt.
Egy mély levegőt véve, majd kifúja, megtörte a csendet.

- Ez is a te hibád! – majd kiment becsapva magam mögött az ajtót. Ekkor történt meg a legrosszabb. A jó öreg, lelkiismeret furdalás…

                                        * Sam szemszöge*

Ezt nem hiszem el. Mindig velem történik a rossz. Amikor felkeltem, Aaronnak még csak fel sem tűnt, hogy felébredtem. Csak Harryt hibáztatja, azért amit ő mondott. Ez nem Harry hibája, hanem egyedül az övé. Amiért kisajátított. És mi van, ha Harryt szeretném barátomnak? Mit csinál? Addig veri, míg nem hagy békén vagy mi?! Aranyos mindkettőjüktől, hogy meg akarnak védeni, de azért nem kellene egymást ütni. Jól láttam Aaronon, hogy monoklija volt? Csak nem Harry volt? Mert valami olyat beszélt, hogy a másik szemét is kisminkeli. Mi történt, amíg én "aludtam"?
Miután becsaptam magam mögött, háttal nekidőltem az ajtónak és ülőhelyzetbe csúsztam. Kicsit meg is szédültem, mert hirtelen kelltem fel. Arcom a tenyerembe temettem és küzdöttem a könnyeimmel. Sikertelenül. Könnyeim utat törtek maguknak. Ha jól hallottam, akkor az egyik fiú kiviharzott. Kíváncsi voltam, hogy ki maradt itt bent, de nem akartam kinyitni az ajtót. Valószínű, hogy az odabent tartózkodó fiú meghallotta a sírásom, mert azonnal odajött az ajtóhoz, és bekopogott.
- Sam! Jól vagy? - hallottam meg Harry aggódó hangját. Ő legalább itt maradt. Velem.
Nem válaszoltam. Csak nekidöntöttem a fejjem az ajtónak. Ami nem mellesleg egy kicsit fájt, de ebben a pillanatban nem érdekelt.
Hallottam, hogy Harry is hasonlóképpen tett. Egy nagy sóhaj hagyta el a száját.
- Sajnálom. - nyögte ki.
- Ugyan mit?- szipogtam.
- Ezt az egészet. Miattam történt minden. Miattam vesztetek össze Aaronnak. Vagyis hát. Miattam kiabáltál vagy nem is, tudom. Ezt az egészet. Csak hát... Nagyon féltelek.- dadogta.
- De miért? Miért féltesz annyira?- vontam kérdőre. Kicsit tétovázott, mintha nem akarná elmondani.
- Hát... Csak féltelek. Mert hiába csak nem régóta ismerjük egymást. Fontos vagy nekem. És meg akarlak védeni minden bajtól. - hallottam hangjában az őszinte aggodalmat. Jól esett, hogy ezt mondta.
- Én hasonlóan érzek. Te is fontos vagy nekem. - mondtam végül az igazat. Kellemes volt a társasága, hogy olyan megértő velem, és kedves. Mint egy igazi báty.
Olyan komolysággal mondtuk ezeket, a szavakat, mintha már évek óta legjobb barátok lennénk.
- Olyan vagy nekem, mint egy új báty. - folytattam mondani valóm. - Köszönöm.
Hallottam, hogy sóhaj hagyta el a száját. Majd megismételte halkan a szavaim. Lehet, úgy akarta, hogy ne halljam, mert hanglejtése olyan volt, mintha bántaná, hogy ezt mondtam.
- Őszintén... Mit érzel Aaron iránt? - váltott hirtelen témát. Váratlanul ért a kérdés. Olyan furcsának éreztem ezt neki elmondani.
- Hát.. azt hiszem.. sze.. - akadtam el. Biztos vagyok benne?! - Kedvelem. Elég sok minden történt velünk megismerkedésünk óta. Eleinte rosszak. De aztán jók is. Aztán ugye történt ez a kórházas balesetünk. Ő mentett ki a tűzből, amiért nagyon hálás vagyok neki.
- És arról tudsz, hogy amíg te feküdtél, ő smárolgatott? - vágta hozzám hirtelen.
Mi?! Egyre emlékszem. De többre nem.
- Mi? - kérdeztem rá.
- Amikor nem voltál magadnál, akkor csókolgatott. És hát rányitottam. Innen van a monoklija. Hogy képes rá, hogy hozzád érjen az engedélyed nélkül?! - emelte föl a hangját.
Nem értem, miért veri, olyan nagydobra az egészet. De mondjuk azért igaza, van. Kicsit tényleg zavar. Na mindegy. Kis csend ült be közénk. Vártam, hogy mond-e valamit.
- Erről nem tudtam. - mondtam végül.
Ismét csend. Utálom ezt. Gondolkoztam, hogy kimegyek. De valami visszatartott.
Fogalmam sincs, hogy mi. Féltem, hogy valami történni fog. Kedvem lett volna megölelni, magamhoz szorítani.
Miért nem megyek ki?! Gyerünk már! A legjobb alkalom lenne. Felálltam. Azt hiszem ezt Harry is meghallotta, mert ő is így tett. Kinyitottam az ajtót, oda léptem hozzá, és gyorsan átkaroltam a derekán. Hozzábújtam. Nem ellenkezett. Egy kis tétova után karom felett megölelt és magához húzott. Percekig így voltunk. Még sokáig öleltem volna magamhoz, de ezt egy ajtónyílás szakított meg. Berontott az anyukám. Most már minden tiszta. Mikor feküdtem nem voltam benne biztos, hogy ki is vagyok. De most már minden világos. Harryvel hirtelen szétugrottunk és zavartan megvakarta a fejét. Anya csak mosolygott ezen egyet. Majd könnyes szemekkel odarohant és magához ölelt. Ott sírt, miattam. Annyira jól esett, hogy törődnek velem. Az apukám is bejött és átölelt minket.
- Jól vagy? - kérdezte apa.
- Most már igen. - feleltem és a szüleim mögött álló Harryre pillantottam, aki csak rám mosolygott, amit én viszonoztam.
- Anya! Ne sírj! Már minden rendben van. - nyugtattam anyát.
- Igen. Minden rendben. - ismételte szavaim.
Továbbra is szorosan öleltek magukhoz. Megtört a jég és már én sem bírtam. Könnycsepp gördült le az arcomon. Ismét Harryre pillantottam és ő megint rám mosolygott. Zölden csillogó szeme megnyugtatott. Mosolya engem is elmosolyogtatott. Sosem éreztem még ilyet.
Mikor szüleim öleléséből kibontakoztam, mélyen szemembe nézett anyu.
- Biztos jól vagy? - szipogott már kicsit nyugodtabban.
- Teljesen biztos. - mosolyogtam és bólogattam, hogy megnyugodjon. Valamennyire sikerült is mert ő is megeresztett egy apró mosolyt. Pár másodperccel később, már azt vettem észre, hogy az ajtóból néz rám vissza.
Szólok a dokinak. - adta tudtomra, majd apu kíséretében becsukták maguk után az ajtót, de ha jól láttam előtte még Harry felé, küldtek egy-egy mosolyt.
Gondolom, most megint meg akar vizsgálni a doki, vagy ilyesmi.

Harryvel szótlanul néztük egymást. Smaragdzöld szemeibe ismét elvesztem. Pár másodperc elteltével, eszméltem fel de ekkor ajtónyitódásra lettem figyelmes. A doki és a szüleim léptek be. 

- Jó reggelt Ms. Svann. Örülök, hogy felébredt. Hogy érzi magát? - kérdezte kedvesen.
- Köszönöm jól. Bár kicsit fáj a fejem. - adtam válaszul.
- Ennél nagyobb baj ne legyen, de azért adok egy fájdalomcsillapítót. - mosolygott.
Hála istennek csak ennyi!
- Rendben. Köszönöm. - zártam le a beszélgetésünket. Vagy mégsem?
- De azért még nem úszta meg a vizsgálatokat. - folytatta gyorsan, mielőtt még nagyon elbíznám magam. Szomorú tekintettel bólogattam, mire anya amolyan "fogadj szót a dokinak, érti a dolgát" pillantással ajándékozott meg. A doki kiküldött mindenkit. Gyorsan végeztünk mindennel. Miután behívta a szüleim, becsukatta mögöttük az ajtót és beszédre készült.
- Nos. Mr. és Mrs. Svann. Samantha sokat gyógyult. - kezdett bele, és nagyon örültem, hogy így kezdte. - De... - jaj! - még 1 napig benn kell maradnia. Utána pedig 1 hétig otthon kell feküdnie.

- Ez nagyszerű! - kiáltott fel anya.

Remek... Még 1 napot dögölhetek itt.
- De anya! Legalább a telóm megkaphatom? - kérleltem.
- Persze. Várj. Valahol itt lesz a táskámba - kutakodott a táskájába. Pár másodperc keresgélés után, kiemelte a telóm.
- Köszi. - mondtam vigyorogva, miután átnyújtotta nekem. Csak ugyanúgy rám mosolygott.
Gyorsan bekapcsoltam. Hamar be is jött. 42 nemfogadott Nellitől és 31 Maddytől?! Plusz 13 SMS 1 hét alatt. Az igen!
Döbbentem le. Az üzenetek is mind Maddisontól és Nellitől jöttek, hogy " Merre vagy?" "Mi történt velem?" és ilyesmik.
Nagyon jól esett, hogy ennyire törődnek velem. De várjunk csak! Van pár nemfogadott Aarontól, és Harrytől is.
Nagyon aranyosak, hogy aggódnak. Úgy döntöttem, előbb Nellit hívom fel.
- Ja igen! Maddy és Nelli hívtak, de nem vettem fel. Gondoltam te akarod elmondani, hogy mi történt. - fordult még vissza anya miközben kifelé indult. Aztán ismét mosolygott és becsukta maga mögött az ajtót. Hát azt látom, hogy kerestek. Gondoltam magamba.

Tárcsáztam Nelli számát. Kicsöng. Nem kellett sok idő és fel is vette.
- Sam. Végre! Mi történt? Annyira aggódtam. Hallottam a tűzről, és azonnal hívtalak. Jól vagy? - támadott le egyszerre a kérdésekkel.
Háttérbe hangokat hallottam. Kérdéseiket ki tudtam venni: "Sam az?" "Hangosítsd ki!". Hangzott néhány lánytól. És ekkor esett le. Nelli suliba van. Rápillantottam az órára: 11: 29. Most volt akkor vége a 4. órának és még 10 perc van az 5- ig. A türelmetlen kérdésekre hamar válaszolt Nell. Hallom, hogy kihangosított, mert mondta a többieknek. Biztos tesi lesz.

- Sziasztok! - kezdtem bele, mire mindenki visszaköszönt.
- Mi történt?
- Hallottunk a tűzről. Jól vagy? 

- Sam! Mikor jössz suliba? - Özönlöttek a kérdések, de az utolsó gúnyos megjegyzés megütötte erősen a fülemet.
- Na mi van Aaronnal? - hallottam Lenát. Na ennyit a békéről. Csoda, hogy eddig bírta.
- Köszi Lena. Ezt tőle kérdezd. Talán épp a bevert orrát ápolgatja. - mondtam kicsit gúnnyal a hangomban, mivel jelenleg haragszok egy kicsit rá. Ez fura. Harry verte orrba és mégis Aaronra haragszok. Talán, mert ő nem foglalkozott velem, amikor felébredtem? Nem tudom. Talán. A gondolkodást Lena hangja szakította meg.
- Mi van? Talán összevesztetek? - hát igen. Ismétlem. Ennyit a békéről. De mondjuk ez nem meglepő.

- Mi közöd hozzá?
- Jaj szegénykém. Már akkor ezek szerint nem is jártok? - folytatta, és gyorsan rávágtam az első mondatot, ami eszembe jutott.
- Nem vele járok! Érted Lena? - A fenébe! Leesett, hogy mit mondtam, ezért gyorsan kijavítottam magam.- Mármint... Nem járok senkivel. - vágtam rá.

- Ó. A kis álszent. Most szakított Aaronnal és máris mással kavar. Aaron tudja már?
- Lena! Soha nem jártam Aaronnal! Békén hagynál? Nem azért hívta fel Nellit, hogy veled veszekedjek. Úgyhogy ha nem baj folytatom a beszélgetést vele. Nelli lécci négy szemközt. - Lena száját egy megsértődött-szerű sóhaj hagyta el, majd elkezdtem társalogni Nellel.
- Na végre! Azt hittem sosem fogja be. Szóval.. mesélj. - hagyta el Nelli száját egy megkönnyebbült sóhaj.
Röviden elmeséltem neki a tűzről mindent, és hogy a buszon találkoztam Harryvel az új fiúval. Hogy 2 napig eszméletlen voltam, miközben Aaron folyton csókolgatott és a " megmentőtől " kapott monokliját. Hogy ő tőle van a vérző orra.
Sok részen jót nevetett. De nem bánta, hogy összevesztem Aaronnal, mert nem igazán kedvelte, a Lenás eset után.
- Nem mondanám, hogy utálom, de most nagyon szemét dolog volt tőle , amit csinált. Hogy ott... Tudod. Mikor én eszméletlen voltam. Meg mikor felébredtem, észre sem vette. Ez rosszul esett. - meséltem neki szomorúan.
Közben hallottam az ismerős csengetést. Tudtam, hogy mennie kell.
- Elhiszem. - szólt bele a telefonba megértő hangon.
- Menny csak. - mondtam témát váltva.
Felnevetett.
- Inkább beszélek veled telefonon és lógok, mintha tesizzek.

- Elhiszem. - nevettem bele a készülékbe.

- Na és akkor, most mi van Harrvel? Felé húz jobban a szíved? - jaj! Most álljak neki magyarázkodni?

- Hát. - mosolyogtam el akaratlanul. - Ő nagyon kedves és rendkívül figyelmes. Olyan más. És olyan gyönyörű zöld szeme van. Szóval talán.
- Gyorsan váltottál. - nevetett.
- Hé!- Csatlakoztam a nevetéshez. - Ne legyél Lena.
- Huuuh... Kössz nem! - erre mindketten elröhögtük magunk.
- Na menj. Szia. - köszöntem el és ki is nyomtam.
- Na egy megvan. - mondtam magamnak.
Gyorsan tárcsáztam Maddy számát és a beszélgetés hasonlóan ment. Kivéve a Lenás részt.
*
- Na és Harry? - ő is kezdi.
- Hát. - mosolyogtam el ismét akaratlanul. - Ő nagyon kedves, és rendkívül figyelmes. Olyan más. - ismételtem szavaim. - és imádom a gyönyörű szemét. - pirultam bele kijelentésemben.
- Ó... csak nem szerelmes valaki? - mondta aranyosan.
- Ha-ha. - nevettem fel.
- De most komolyan. Tudom, hogy Aaron megbántott. Nyilvánvaló, ha haragszol rá. De nem ismered még annyira Harryt, hogy a karjaiba ugorj egyszerre. Nem azt mondom, hogy bocsáss meg Aaronnak, csak azt, hogy várj még 1 kicsit.
- Nyugi. Nem szándékoztam odamenni és lesmárolni. - nevettem. - De valamennyire igazat adok. Jogos, hogy miért mondod. És nem mondtam egy szóval sem, hogy szeretem Harryt. Elismerem a korábban mondottakat. Aaront kedveltem, egészen addig, míg meg nem ismertem a rossz oldalát és most haragszok rá. Harryt pedig kedvelem. És rá nem is haragszok, sőt, nem is tudnék haragudni. Mellette biztonságban érzem magam. Aaronnál, nem éreztem annyira. Szóval tévedtem. Velem is előfordul. Harrynél pedig éreztem azt, amikor nekem szükségem van. - mondtam hosszasan kifejtve, határozottan.
- Értem. - mutatott megértést hangjában.
- Amúgy nincs 5. órád? - váltottam hirtelen témát.
- Nincs. Elmaradt a hittan. Ámen. - viccelődött.
- Ja. Az jó. Na de leteszem, át kell gondolom ezt az egészet.

- Megértem. Na szia! Vigyázz magadra! - mosolyodott el.
- Persze, persze. Szia. - köszöntem el. Letettem a telefont az ágy melletti kis barna szekrényre.
Ledőltem az ágyra. Gondolkoztam hosszú perceken keresztül, de hamar álomba zuhantam.
   

                                        *Harry szemszöge*

Ez kedves, amiket mondott rólam. Nem mondanám, hogy hallgatóztam, csak véletlen meghallottam, amikor be akartam menni hozzá. Most bemenjek? Mert mondta, hogy át kell gondolnia a dolgokat. Lehet, nem kellene zavarnom.
- Majd később visszajövök. - gondoltam magamba.

Következő rész tartalmából:

Gondoltam péntekre kihívom sétálni.
 - Sajnos nem jó.
*
- Lányok. Péntek délután, estefelé megbeszélés lesz a főnökünknél, tehát elhívott minket vacsizni.  
*
- (név) az öltönyöm elhoztad? 
*
- Hát te?
- Jó estét Ms. Svann. 

- Lépjünk le.
 
Mielőtt beléphetett volna az ajtón, becsuktam és kulcsra zártam, de megeredt az eső.
- Engedj be!
- Mi az? Félsz egy kis víztől?
- Nem, de az öltönyöm nagyon feszül vizesen.
-Nem baj! Most megázol.

A lány gyorsan betessékelt így kaptam az alkalmon és felkaptam.
- (név)! Ne merészeld!
- De igen! Ha én áztam, te is fogsz. 
Sejtettem mire gondol, tehát engedélynek vettem. Közelebb hajoltam így megszüntetve a közöttünk lévő távolságot. 

~ 19.Chapter

 

*Aaron szemszöge*

 Rohantam először vissza Biankához, és szó szerint elordítottam magam.
- Sam… Sam… - Akadoztam. –Sam azt hiszem, fe- felébredt. Megszorította a kezem és – és mikor kérdeztem, hogy hall-e engem megint megszorí-tott-a.
Bianka a szavak hallatán felpattant ülő helyzetéből, és rohant be oda ahonnan én kijöttem.
Utána futottam, és kérdeztem.
- Hívjak egy dokit? Hátha tud valamit tenni, és rendesen magához tér.
Nem szólt semmit, csak bólogatott, majd odarohant Samhez, megragadta a kezét és könnyekkel küszködve meredt az arcára. Én pedig futottam ki az ajtón, majd át a fehér falú folyosón hátha közben találkozok egy orvossal.

Ezt nem hiszem el! Sehol egy nyamvadt orvos! Máskor meg nyüzsögnek a folyosón!

Pár perc rohangálás után, végre találtam egy nővért, aki látta rajtam, hogy ijedtségembe rohanok orvos után, közben meg lihegek, mint egy kutya. Értetlen pillantásokat vetett rám. Pár másodpercen keresztül rátámaszkodtam a térdemre, a padlót bámultam, és lélegzetem felgyorsulása lassult le folyamatosan.
- Tudok valamiben segíteni? – kérdezett rá kedvesen.
Végül miután kicsit kifújtam magam, tudakolást intéztem felé.
- Elnézést. Egy orvost keresek. Ma behoztak egy eszméletlen lányt. Samantha Svannak hívják és volt nála egy doki, azt hiszem Dr. Leisenfild, vagy valami ilyesmi. Őt keresem, mert a lány reagált. – mondtam aggódó hangon.
- Nyugalom. Dr. Leisenfild éppen egy műtétet folytat. De nemsokára végeznek. Kb. 10 perc. Addig várni kell. – nyugtatott nagyon kedves hangon a nálam egy fejjel magasabb barna hajú, 25 év körüli ápolónő. Megértést leltem hangjában.
De ennek ellenére azért ki voltam akadva, hogy Sam végre ébredezik, erre nem ér rá a doki.
- Esetleg nem vizsgálhatja meg egy másik doki? – kérdeztem reménykedve.
- Hát mivel vasárnap van, ezért nincs benn az összes doktor a kórházban. Akik meg itt vannak mind el vannak foglalva a saját betegeikkel. Sajnálom… - mondta őszinte sajnálattal.

- Értem. – azzal fogtam magam és elindultam vissza. Még gyorsan hátra néztem és kiabáltam – azért nagyon szépen köszönöm.

Csak bólintott egyet majd én tovább szaladtam. Kanyarodtam balra – mert onnan jöttem – és belefutottam egy fehér köpenyesbe, ezzel fellökve őt és én is a földön landoltam. Mikor megláttam, hogy kibe ütköztem bele, felpattantam és kezemet felé nyújtva felsegítettem a földről.
- Annyira sajnálom. Dr. Leisenfild. Épp magát kerestem. Sam reagált. Megszorította a kezem. Azt hiszem felébredt,de még nem nyitotta ki a szemét. – hadartam miközben ő leporolta a fehér köpenyét.
- Értem. Máris megyek. - jelentette ki azzal közösen elindultunk Sam szobája felé…

Gyors léptekkel haladtunk előre, és nem telt el sok idő, már oda is értünk.
Mikor az ajtó elé értünk én ledermedtem egy pillanatra. Féltem mi lesz, de végül kitártam és beengedtem előttem a dokit, amit egy biccentéssel köszönt meg. Utána mentem és becsuktam magam mögött az ajtót, ezzel felhívva a figyelmet, hogy megjött a doki.. és én.
Bianka könnytől lábadó szeme tekintett élesen az enyémbe, mintha azt mondta volt ezzel, hogy „Hazudtál!”
Szúrós tekintetétől kirázott a hideg.
- Ilyet többet ne csinálj! – ordított rám, de meg is bánta, hiszen nem az a fajta – Sajnálom csak… - mondta lesütve a szemét.
- De mi történt? – kérdeztem értetlenül.
- Nem tudom mi volt, akkor mikor bent voltál, de Sam nem reagál semmire. – mondta elhalkuló és szomorú hangon. – Aaron… biztos vagy benne hogy megszorította a kezed, és nem csak képzelődtél? – úgy szólított meg mintha őrült lennék.
- Biztos, hogy nem csak képzelődtem. Megfogtam a kezét és.. és pár perc után megszorította… Próbálták már ? –álltam ki az igazságom mellett egy kis füllentéssel.
- Igen megfogtam többször is, de semmi. –válaszolt Bianka kis szipogással bezárva mondanivalóját.
- Akkor nem értem… - mondtam elhalkuló hangon. Megvan!
Nem szóltam semmit csak odamentem Sam mellé és próbálkoztam ismét az akkori mentettel – természetesen egy fontos lépést kihagyva.

                                     * Sam szemszöge*

Ismét hallok hangokat. Azt hiszem, most ki tudom nyitni a szemem. Nem.. Megint nem megy. De nem értem, hogy miért. Megint tudok gondolkodni… de a szemem még nem enged a parancsomnak. De mitől van ez a tehetetlenség? Pár másodperc telt el és ismét éreztem az érintést a kezemen, ami nemrégiben itt hagyott.
Ismét simogatja a kezem, mintha az előbbit akarná megismételni. De valami mégis más. Most nincs az a nagy gyengédség. Inkább erőltetés. Mintha most az lenne a célja, hogy ismét szorítsam meg a kezét.
Még hangokat is hallok mögötte. Nem tudom pontosan kiszűrni, de a hangfoszlányok egyre érthetőbbek.
- Aaron! Mit csinálsz?- veszem ki végre a teljes mondatot.

De ő, aki fogja a kezem még vár. Tehát nem akartam nagyon megváratni. Megszorítottam ismét a kezét. Hallottam, hogy megdöbbenő lélegzet elállások hagyják el az ott lévők torkát. Nem értem.. ez most mi, vagy izé..  nem értek semmit.
Lépteket hallok, amik felém közelednek, de most több. Mintha egy egész hadsereg támadna le. Hirtelen – az előbbiek szerint – Aaron keze kicsúszik az enyém közül, de ezt nem ő tette. Valaki kihúzta a szorításomból
Hirtelen egy hideg furcsa valamit, éreztem a mellkasomon. Azt leemelte. Majd vissza. Most folyamatosan rajta tartotta. Odasúgott valakinek valamit.
Ekkor Aaron megint megfogta a kezem és simogatta. Az az izé még mindig a mellkasomon pihent. A szívem felgyorsult. Majd utasításra Aaron elengedte a kézfejem.
Sejtelmes hümmögés hagyta el az izé tulajdonosának a száját. Néma csend telepedett le ismét, majd percek múlva ezt egy nő törte meg.
- Na? – kérdezte óvatos hangon.
Pár másodperces hallgatás után a férfi hangja ismét felcsendült – aki az előbb „hümmögött”.
- Ez furcsa.. Olyan mintha csak bizonyos dolgokra reagálna. Mikor a fiú megfogta a kezét felgyorsult a szívverése és azzal reagált, hogy megszorította a kezét. Ilyet még nem láttam. Mintha eszméletlen lenne, de mégis gondolkodna és tenne apró mozdulatokat. Hmm.. Ez érdekes és új. Még nekem is. –válaszolt a – szerintem- doki.
Hogy mi?! Miket beszél ez. Hogy érti hogy csak bizonyos dolgokra? Ha erre képes vagyok másra is. Édesanyámmal mi van? Talán őt figyelmen kívül hagynám?! Vagy mi? Már nem értek semmit! Valaki magyarázza el! Mi ez az egész?
Vitatkoztam magamba a dokival, de hang nem jött ki a torkomon.
- Ilyennel még nem találkoztam. Lehet, hogy már nem eszméletlen, gondolkodik meg ilyenek, csak esetleg a mozgáshoz még nincs elég ereje, nyílván a vérveszteség miatt. Mindenesetre azért figyelünk folyamatosan.
Ahha… szóval vérveszteség, de mitől van? Ez még mindig nem értem. Ezzel a pár gondolattal elvoltam egy darabig, de már annyira fáradtnak éreztem magam, hogy muszáj volt kikapcsolnom az agyam és aludni. Vagy valami ilyesmit. Ha egyáltalán lehet ilyet eszméletlenszerű állapotban…

                                     *Aaron szemszöge*

Miután a doki befejezte a gondolatai kimondását, visszaléptem Samhez. Ismét megfogtam a kezét, jelezve, hogy itt vagyok. A doki közben eltávozott. Ez furcsa. Most nem szorítja a kezem.
- Sam! Hallasz? – nyögtem ki végül, de nem jön az eddig szorítással jelző válasz. Nem értem. Mondjuk, késő van, lehet elfáradt már. Vagy ilyesmi. Lassan elengedtem a kezét és Biankához fordultam.
- Felőlem mehetünk. – jegyeztem meg határozottsággal a hangomban.
Ian bólintott és felesége felé fordult.
- Maradnál? – kérdezte megértő hangon és egyik kezével átfogta óvatosan a derekát. Bianka nem válaszolt, csak bólogatott. Iannal kivonultunk a szobából az ajtó felé haladva és célba vettük az autót.

   

                                      * * * * *

                                 2 nap múlva.
                                 

Reggel fáradtan ébredtem, hiszen a napokban nem bírtam aludni, Sam miatt. Nagyon aggódtam, hiszen vasárnap óta nem ébredt fel. Még csak nem is reagált. A doki szerint már kicsit javult az állapota, de még mindig nem elég erős, ahhoz hogy bármit is csináljon.
Ian a hazafelé vezető úton megígérte, hogy bármi változás van akkor egyszerre hívnak. De még semmi hír. Jennát hazavitték, és amíg szüleik a kórházban vannak Sammel, addig a legidősebb nővér főz. Azt hiszem Demi.
Nagyon aggódom Sam miatt. Miért nem ébred már fel? Talán tényleg arra a nyamvadt vérre van szüksége? Ennyire sokat vesztett?
De örültem, hogy a szüleim már aludtak mikor hazaértem. Ami furcsa volt , hogy még csak 21:34 volt. Na mindegy. Legalább nem volt kifaggatás. 

                              *Harry szemszöge*

Ezt nem hiszem el! 2 nap telt el és még Sam nem hívott? Lehet, elfelejtette. Nem érdekel. Felhívom akkor én!
Ránéztem az órára. 9:17. Akkor már biztos, hogy ébren van. Remélem.
Feltámaszkodtam az egyik könyökömre fekvő helyzetemből, és kezembe vettem az éjjeli szekrényen pihenő telefont.
Beléptem a névjegyzékekbe és rákerestem Sam nevére. Mikor megtaláltam kicsit haboztam még, de aztán megnyomtam a „hívás” gombot.
Kicsöng… 1. kicsöngés. 2. 3. és felvette. Hirtelen leblokkoltam. De aztán miután meghallottam egy ismeretlen „Halló”-t ledöbbentem. Ez nem Sam. Na mindegy, kimagyarázom magam és leteszem.
- Elnézést. Egy bizonyos Samanthát keresek. Esetleg tudna segíteni? – kérdeztem udvariasan.

- Oh.. Hát ez Sam, a lányom telefonja. De ő most... kórházban fekszik 2 napja. – hallom elhalkuló hangját. Tátva maradt a szám. De mi történt?

- De mi történt? Hogyan? Mi? – támadtam le, és most jut eszembe, hogy be sem mutatkoztam. – Ö.. amúgy Harry Styles vagyok. Sam barátja.

- Igen láttam a képernyőn. – eresztett meg egy apró mosolyt. – Hát. Vasárnap, látogatóban volt egy fiúnál a kórházban, és tűz ütött ki. A tömeg elsodorta és beverte a fejét. Elég súlyosan. Mert mikor hazaért vérzett a feje és összeesett. Azóta nem ébred fel. Csak kézszorítással reagált. Elég sok vért vesztett és mivel 0- ás a vére, és a családban nincs ilyen, a kórházban meg elfogyott és még nem érkezett meg a szállítmány. Amúgy Bianka vagyok.
- Jézusom. – adtam ki magamból. – De várjunk csak. Busszal ment haza?
- Igen. Miért?
- Mert a buszon találkoztunk aznap. Mellém ült. De nem vérzett a feje. Vagyis én nem láttam.
- Igen… Ezt Jenna is mondta. Ez bonyolult, de a lényeg, hogy később indult el a vérzés, vagy valami ilyesmi. Na mindegy… - hagyta el végül az utolsó szó is a száját.
És ekkor jutott eszembe. De hülye vagyok, hogy eddig nem vettem észre magam.
- Segíthetek Samnek! – jelentettem ki hirtelen határozottsággal a hangomban
Biankának csak az megdöbbenést hallom a hangjában.
- Hogyan? – kérdezte érdeklődéssel.
- Nekem 0-s vérem van. – adom tudtára.
Szerintem hirtelen nem tudott mit mondani, de végül megszólalt.
- Harry… - kezdte megszólítással lágy hangon.
- Igen. Segítek! – válaszoltam mielőtt kérdezett volna.
Megkönnyebbül sóhaj, hagyta el Bianka torkát. Jó érzés segíteni annak aki nekem is segített. Segített az első napon barátra lelnem.
- Jaj, annyira köszönöm. Szólok a férjemnek, hogy útközbe mennyünk be érted. Mond csak. Merre laksz? 

- Ugyanott.. Abba az utcába ahol maguk. Ismerik a nagypapámat? John Stylest?
- Hát persze. Ő a főnökünk.

- Remek. És tudják, hogy hol lakik?
- Persze.
- Remek. –ismételtem meg. - Nála lakok én is most.
- Az jó. Akkor 10 perc és ott vagyunk. – ezzel a mondattal lezárva beszélgetésünket, kinyomta.

Ekkor egy ajtó csapódást hallok. Ez nagypapa lesz. Megnyugodtam hogy ő az.

- Nagypapa!- kiáltottam fel és megöleltem. - Ma egykor rá érsz? Gemmáért el kell menni Budapestre. Jön meglátogatni minket.
- Harry! Most értem haza. Lepihenek de, ígérem, hogy 11-kor elindulok érte. - mondta.
- Remek. Akkor gyors fel hívom. Ja és még valami. Egy... Öm...barátom kórházba került és bemegyek. A szülei beugranak értem.
- Jó. Persze menj csak.
- Köszi. Na pihenj és ne feledkezz meg Gemmáról.
Azzal berohantam a szobámba és kezembe vettem a telefonom. Gemma nevét megkerestem, és már tárcsáztam is. 2csöngés után már fel is vette.
- Szia öcsi. Na mi az? – kérdezte a megszokott kedves hangján.
- Nagyapa 11 körül elindul érted. Viszont most ért haza és ledőlt pihenni, úgyhogy ne csodálkozz, ha kicsit késik.
- Jó persze. - mondta megértéssel a hangjába.
- Na szia – meg sem várva, hogy elköszönjön letettem, mert dudálást hallottam a ház előtt. Gyors zsebre vágtam a telefont, felkaptam a cipőm, meg egy kabátot és kirontottam az ajtón. Egy fekete Fordot találtam a ház előtt. Bepattantam a hátsó ülésre és köszönés után indultunk is. Az autóban csend volt egy darabig, amit Bianka tört meg.
- Na és Harry. Hogy-hogy ideköltöztél a nagyapádhoz? Tudjuk, hogy mi történt a szüleiddel. A nagyapád a fia és a felesége tiszteletére feketébe jött dolgozni és felhúzatta a zászlót is.

- Ez kedves a nagyapától. Hát végül is csak annyi oka volt ideköltözésemnek, hogy ott minden sarok, a ház minden zuga rájuk emlékeztetett. És rossz volt így otthon lenni. Ezért kiiratkoztam a suliból és eljöttem. - meg mindig nehezen beszéltem erről a dologról, anélkül hogy ne érzékenyülnék el.

- Oh értem. Hát őszinte részvétem.

Egy köszönet helyett nem mondtam semmit. Innentől egész úton csend volt. A férfi az útra koncentrált, Bianka pedig - ha jól láttam rajta- gondolkodott.

Én is hasonlóképpen cselekedtem. Fejemet az ablaknak támasztottam. Néztem kifelé. Elveszhettem nagyon a gondolataimban, mert egyszer csak arra eszméltem fel, hogy hirtelen megáll a kocsi. Gyorsan eszembe jutott hogy Sam miatt vagyunk itt.
Tehát a lehető leggyorsabban kipattantam a kocsiból. Olyan szerencsétlenül, hogy pont megtaláltam a gödröt így sikerült belelépnem. Mivel nagy volt a lendületem szépen orra is estem. Na ez is csak én lehetek. Mintha mi sem történt volna, felpattantam és leporoltam a ruhám. A szülők aggódással tekintettek rám, de láttam, hogy elharaptak egy megeresztett mosolyt. Én is nevettem volna magamon egyet, ha nem a kórház előtt lennénk, és Sam nem a véremre várna. Tehát rohantam a bejárat felé. Már benn voltam, de rájöttem, hogy nem is tudom, hol van. Úgy zakatolt a szívem, mint még soha. És ennyire meg nem aggódtam senkiért, a szüleim óta. Miért van ez? Végre Biankáék is beértek és elárulták, hogy Sam a 13-as szobában van. Ezt hallva, egyszerre futottam a 13- keresve mégsem álltam. A folyosón balra kanyarodtam, és végre megláttam a 13-as számot az egyik ajtón.
Ledermedtem. Lehet, hogy még csak egyszer találkoztunk, de úgy megfogott az érintése, a tekintete, a szemei, és a mosolya. Soha nem hittem, abban hogy van szerelem első látásra.

De azt hiszem, ezt már meg tudom cáfolni. Azt hiszem. Kedvelem Samet. Nagyon is.
A kezem a kilincsen. Az ajtó kinyílt. Beléptem a küszöbön. És megláttam Samet. Ott fekszik a fehérségtől vakító szoba közepén. Szinte élettelenül pihent a pityegő gép mellett. Haja szőkesége mintha fakult volna. Rossz volt így látni. Gombóc keletkezett a torkomba. Alig kaptam levegőt. Ziháltam az oxigén után. Becsaptam magam mögött az ajtót és egyik kezemmel a térdemre, támaszkodtam a másikkal, pedig a mellkasom fogtam. Fél perc se kellet és visszaállt rendes tempójára a légzésem, és a hirtelen felgyorsult szívem is. Sam mellett álltam. Nem gondoltam volna hogy a második találkozásnál épp a kórházban vár a véremre. Furcsa, ha belegondolok.

Megfogtam Sam hideg, de mindig puha kezét. Ironikus, hogy pont az ő érintése töltött el melegséggel, pedig meg kell, mondjam, jéghideg a keze.

Ekkor léptek be a szobába a szülei, egy bizonyos - a névtáblája szerint - Dr. Leisenfild vezetésével.

Felénk vette irányt.  Felpattantam a földről és a szemembe bámuló doki pillantását viszonoztam.

- Szóval…- kezdett bele. - Dr. Leisenfild vagyok. Én vizsgálom Samantha Svann-t. Mr. és Mrs. Svann már értesítettek arról, hogy te a segítségére siettél. Mielőtt vért adnánk, neki a véredből meg kell róla bizonyosodnom, hogy valóban 0- ás e a te véred is.

-Rendben, de siessünk, hogy Sam minél előbb megkaphassa a vért.

Gyors iramban követtem a dokit, ahol tud vért venni tőlem. Sietősen haladtunk, amíg be nem nyitott egy ajtón.

Nem ellenkeztem, mert Samről van szó. Rámutatott a székre, hogy üljek le. Hátra dőltem és felhúztam a pulóverem ujját. Jött felém a doki a tűvel. Amit mellesleg ki nem állhattam. Jelezve, hogy készen állok, bólogattam, és behunytam a szemem.

Nem néztem oda. Befújta valamivel a kezem. Csak egy szúrást éreztem és azt, ahogy veszi a vért. Szerencsére gyorsan végeztünk. Amint kihúzta a tűt, lehúztam a pulcsi ujját és felálltam. Hirtelen hajtottam végre a mozdulatot, ezért kicsit meg is szédültem. Nem tudtam mennyi vért vett tőlem, de egy kicsit gyengén éreztem magam. Furcsa volt.
Nem szoktak tőlem vért venni. Tehát elindultunk vissza Sam szobája felé. Gyorsabb léptekre váltok, mint a doki. Odaértünk és kinyitottam az ajtót. De észrevettem hogy a doki tovább ment. De hová? Utána kiabáltam, mert arra gondoltam elnézte a szobaszámot.
- Dr. Leisenfild. Itt van Samantha szobája.
- Tudom. De akkor is le kell ellenőriznem hogy tényleg 0-s e a véred.
- Ja... Értem. - azzal bementem Sam szobájába, ahol kíváncsi tekintettek fogadtak. Mielőtt kérdésekkel támadtak volna le, elmondtam hogy mi a helyzet.
-A doki most vitte el ellenőrizni a vérem. Semmi mást nem mondott.
- Csak azt nem értem, hogy miért. Hiszen mondtam, hogy 0-s, akkor 0-s. Ezen nincs mit ellenőrizni. Csak nem vagyok hülye. Tudom, milyen vérem van. - zártam le a mondani valóm. Nem hallottunk odabentről semmit. Síri csend volt bent is és kint is. Csak vártunk a dokira. Percekig. Mi tart már ennyi ideig? Eddig tart beadni, azt a nyavalyás vért? Siessen már! Megöl a kíváncsiság! És látni akarom Samet. Könyökömet térdemre támasztottam az állam pedig belefúrtam a tenyerembe.

 Folyton Sam járt a fejemben. Az első találkozás. Hogy már akkor megfogott valamivel. A lágy érintése. Az elképesztő mosolya. Az a gyönyörű kék szempár. Olyan őszintén csillogott. Ez a kép lebeg a szemem előtt. A nevetése olyan szépen cseng a fülemnek, hogy nem tudnám megunni. Csak ébredjen már fel, hogy újra láthassam a mosolyát és azt a gyönyörű szemét.

Nem szóltak semmit - csak velem együtt - kíváncsian várták a dokit. Pár perc elteltével kíváncsi pillantások fogadták, az épp a küszöböt, átlépő dokit. Becsukta maga mögött az ajtót, és miután megfordult, rám nézett és halványan elmosolyodott. Tudtam mit jelent, tehát a szívem normális tempóra váltott, és mosolyogva dőltem le az egyik székre. Büszke voltam tettemre. Segítettem egy nagyon kedves barátomon. Ez a szó ismétlődött gondolataimban. Barát… Miután a doki elfoglalta a helyét a lány ágya mellett, elkezdte a mondanivalóját.
- A fiúnak köszönhetően, vissza tudunk juttatni valamennyi vért Ms. Svann szervezetébe. Ez majd segíti könnyebben megtermelni a többit, amennyire még szüksége van, ezen a mennyiségen kívül.

- Ha nem elég akkor még adok, amennyi kell. - pattantam fel ülő helyzetemből, amint meghallottam ezeket a szavakat.
- Nem tudni, hogy pontosan mennyi kell neki. Ha ez elég, akkor úgy is rendben lesz, ha nem, akkor segíti a szervezetnek tovább termelni. Kedves öntől fiatalember, de nem akarom magát kifosztani. - halvány mosolyt rejtett el az arcán. Tisztában vagyok mindezzel, de ha szüksége van Samnak a véremre, akkor én adok neki. A doki válaszára csak bólintottam egyet. Majd folytatta a beszédet. - Most beadom a vért a lánynak, addig kérem, fáradjanak ki, és várnunk kell egy kicsit, hogy minden rendben legyen de, ehhez hagyni kell pihenni. Nem szabad reakciót kiváltani belőle, mert a szervezetnek szüksége van a teljes koncentrációra.
Erre a szavakra, kimentünk és leültünk a meglehetősen kényelmetlen, fehér, műanyag székekre.
Bianka mellém ült és komoly tekintettel nézett a szemembe.
- Nagyon szépen köszönöm Harry. Ez nagyon sokat jelent nekünk. És minden bizonnyal Sam is hálás lesz neked.
- Nagyon szívesen tettem, hisz Sam is segített már nekem, és amúgy is ő az egyetlen barátom itt. Ezt nem szeretném elrontani. Meg fontos nekem is hogy Sam jól legyen végre. - furcsa volt kimondani ezeket, a szavakat, úgy hangzik, mintha szeretném Samet. Mért?! Nem?! Nem! Dehogy is! Miket beszélek?! De akkor mi ez az érzés? Talán csak tetszik. De nem tudom. Úgy érzem ez több. Vagy nem?! Már nem tudok semmit. A gondolkodásom a telefon csörgés zavarta meg. Ez most nem az enyém volt.
Ismerem ezt a számot. Eléggé bírom is talán az egyik kedvencem. Bon Jovi. It's my life. Bianka sóhajt egyet és „kicsit már idegesít" hangnemmel megjegyzi:
- Már, megint. Ezt a lányt folyton keresik?! - fordult férje felé. Aki csak rámosolyog, és ő is megjegyzést fűz a dologhoz.
- Ha nem Aaron az akkor nyomd ki. - mosolygott.
Bianka is hasonlóan reagált de halkan hozzá fűzte:
- Kedvelem a Fiút de.. nem is tudom. Nem hiszem hogy ő való Sam mellé. Nem akarok beleszólni. Ha Sam szereti, nem tudok mit csinálni.
Elakadt a lélegzetem Samnak barátja van? Ezt nem hiszem el... Mondjuk, nem csodálkozom, hiszen szép, kedves, olyan jó lelkű, és elképesztő mosolya van. De nem zavar, hiszen esélyem sincs. Miket beszélek? De igen is zavar. Talán még is csak szeretem? Nem tudom. Ez olyan bonyolult. Te hülye! Ezen mi olyan bonyolult? Ha szereted, szereted, ha nem akkor nem. Ilyen egyszerű. Csak az-az egy gond, hogy azt nem tudom, hogy mit érzek. Ez vajon normális?
- Aaron az. Emlegetett szamár. – megmosolyogtatták egymást, majd Bianka egy sóhaj után felvette a telefont. – szia Aaron. Csak annyi a változás, hogy Sam, egy kedves barátjától kapott vért és most adja be neki a doki. Még nem ért vissza és az óta nem reagált.
- Hello. Áh értem. Akkor bármelyik pillanatban felébredhet ugye? –ide hallottam a kérdését, és zavart. Zavart, hogy őt is érdekli Sam. Igen… most már biztos, hogy kedvelem.
- Az orvos még nem mondott semmit. Nem is biztos, hogy még ma felébred. Kapott vért, de nem biztos, hogy annyit amennyi kell.
- Hát adjon még a barátja.
- De nem lehet többet. Mivel ha elég akkor elég, ha nem akkor termel a szervezet.
- Aha… - hallottam az egész beszélgetést, hiszen szinte kiabált a gyerek. – na akkor megyek be a kórházba. Ott akarok lenni, mikor felébred. 
Ha jól hallottam akkor letette, és az erősítette ezt meg, hogy Bianka is elemelte a telefont a fülétől és sóhajtott egyet. Hátra dőlt és fejét a falnak támasztotta, éppen ahogy én. Vártuk a dokit.
Már 10 perce benn lehetett, amikor kinyílt az ajtó, és egy elégedett vigyorral az arcát lépett ki a doktor.
- Bemehetnek, ha gondolják. Valószínű, hogy nemsokára felébred.

Alig vártam erre a pillanatra. Mindenki felpattant. De a doki még megállított minket.
- Egyesével. –mondta szigorral és határozottsággal a hangjában.
Természetesen Biankát engedtük előre. Hiszen ő az anyja.
5 perc múlva ki is jött. Azt hittem több ideig lesz bent.
- Ian! Mehetsz! – szólt férjének, akit ezek szerint Iannek hívnak.
Ő kevesebb ideig volt bent, és elmondása szerint, még mindig nem ébredt fel.

Én következtem, de ekkor valaki felénk rohant. Egy szőke hajú, kb. velem egyidős srác. Ez lenne Sam barátja?!

Csak néztem, ahogy rohan.
Mikor ideért rám tévedt a pillantása. Felhúzott szemöldökkel mért végig.
- Itt vagyok! – fordult Bianka és Ian felé.
Csak rápillantottak, de nem mondtak semmit. Én mentem tovább az ajtó felé. Mögöttem lépteket hallottam. És egy kéz landolt a vállamon. Megfordított és szemembe nézett.
Egyforma magasak voltunk.
- Hát te? –kérdezte fenn hangon.
- Bemegyek. – mondtam határozottan, és meg is fordultam, de ő visszafordított. – Hé! Haver maradjál! – löktem el magamtól, jelezve a mondottakat.
- Te ne lökködj engem! – mordult fel idegesen.
- Mer mi lesz? – tettem keresztbe a mellkasom előtt a kezem.
Felemelte a jobb karját, ökölbe szorítva, hogy behúzzon, de én csak elhajoltam az ütése elől.
Milyen jó, hogy régebben tanultam önvédelmet.
- Fiúk! Fiúk! – kiabált ránk Bianka. – Megőrültetek? – folytatta. – Ez egy kórház! Nem itt kellene verekedni. Meg amúgy sem kell.
Fordult felém és megfogta két vállam.
- Harry. Te rendes srác vagy. Ne süllyedj le olyanok szintjére, akik verekedéssel akarnak meghódítani egy lányt. – itt kacsintott és meg csak nagy szemekkel néztem.
De hát honnan tudta?
Nem volt lényeges, csak Aaron szemébe néztem „menj” tekintettel, és visszavonultam a székre ahol voltam.

                         *Aaron szemszöge*

   

Mit képzel magáról? Én vagyok Sam pasija, nem ő! Sam pasija.. hmm. Ez jól hangzik.

Miután leült - amit jól tett - elindultam a fehér ajtó felé és átlépve a küszöbét, gyorsan be is csukva magam után az ajtót.

Sam arca már pirosabb és élet telibb volt, mint 2 napja. Szája is teltebbnek tűnik. Alig vártam, hogy újra megfoghassam a kezét, és most felébredjen. Tehát odamentem hozzá. Megfogtam a kezét és vártam a reakciót, hogy ismét megszorítsa a kezem.

Vártam, vártam, és vártam. De semmi. Lehet csak még 1 kis idő kell. Tehát továbbra is csak figyeltem. 5 perc után fölé hajoltam és megfogtam két kezemmel a vállát,

- Sam! Sam! Én vagyok Aaron. Ébredj fel! – kicsit megrángattam a vállát, de semmi. Még vártam pár perccet, hátha tényleg csak idő kell, de semmi. Nem reagált továbbra se. Ekkor jutott eszembe a múltkori. Hogy akkor ébredt fel, amikor megcsókoltam. Tehát amint ez átfutott az agyamon közelebb hajoltam. Éreztem lélegzetének melegét. Még közelebb hajoltam, és ajkaim az övére nyomtam. Ekkor ajtónyikorgást hallottam, és hogy becsukják. Gyorsan felkaptam a fejem, de nem mertem hátra nézni…

A következő részben: (Nem mindig írok neveket, hogy izgibb legyen. :) )
- Mi a jó istent csináltok!? Teljesen megőrültetek?! Ha nem nyugodtok le, egyikőtök sem maradhat benn Samnél !

***

- (név)?   
- Nem Sam! (név2) vagyok!

- Köszönöm, hogy te itt vagy nekem.

***

- Ne merj hozzá érni! Ő az én barátnőm!

- Elég legyen! Nem vagyok tárgy, hogy bárki kisajátítson! Nem vagyok senki barátnője!

***

- Olyan vagy nekem mint egy új báty.
 Felálltam. Azt hiszen ezt (név) is meghallottam, mert így tett ő is. Kinyitottam az ajtót, gyorsan átkaroltam a derekát és hozzábújtam. 

***

Tárcsáztam (név) számát.
 
- Na mi van Aaronnal? Talán összevesztetek?
- Mi közöd hozzá?
- Jajj szegénykém Már akkor ezek szerint nem is jártok?
- Nem vele járok! Érted?

~18.Chapter : Lifeless movements

A dokin láttam, hogy rossz hírt hozott. Féltem megtudni mi lesz, nagyon féltem. Láttam, egyszerűen láttam, hogy valami komoly történt Samanthával.

Biankán is látszott, hogy tudja, ez nem lesz szép. Ian is aggódva tekintett az orvosra, Jenna szintén türelmetlen pillantásokat vetett a dokira.

Aggódás... Mintha egyszerre lenne lelkiismeret furdalásom és félelem öntene el, egy kis szeretettel keverve. Vagy szerelemmel?

- Rossz híreket hoztam. – szólalt meg végül a fehér ruhás férfi. Akinek – ha jól látom – a köpenyén egy kis fémdarabba, bele van vésve a neve: Dr. Leisenfild. Még aggasztóbb most mindenki „extraaggódós” arca.
Már majdnem hogy ijesztő arcot vág Bianka és Ian. Vajon most milyen arcot vághatok? Biztos igen érdekeset, mert a fehér köpenyes engem bámult felhúzott szemöldökkel, mintha olvasna a gondolataimba. Gyorsan rendeztem arcvonásaimat és figyeltem tovább, míg VÉGRE ismét megszólalt.
- Súlyosan beverte a fejét. Ahogy elnéztük a sebet, talán egy kőbe. - Kőbe?! A kórházba hol lenne kő?!  És ismét, mintha olvasott volna a fejembe, folytatta. – Tudom, hogy a kórházban esett el de… mivel tűz ütött ki és nagy volt az eszeveszett rohanás, valami keményet leejthettek és eltört a járólap. Mivel ugye mondtad, hogy az volt. – fordult felém és nézett a szemembe. – Ez csak egy elképzelés. Számtalan lehetőség van. Ráesett egy kemény, fémes tárgyra vagy ilyesmi.
-Nem! Semmi tárgy nem volt, ha jól emlékszem… akkor talán meg volt repedve körülötte pár járólap. Igen, az lehetett. Na de mindegy. A lényeg? Mennyire súlyos?- kezdtem bele szófolyamomba és kérdésekkel zártam le.

- Elég mély a seb. Sok vért vesztett, de csak az után, hogy már megvolt a komolyabb seb.
- Ezt nem értem! Komolyabb seb? De hiszen… Azt hogyan? Elesett azután, miután elmentetek? – kérdeztem immár hangosan is a kérdést,miután megfogalmaztam magamba és Jennához fordultam. De megrázta a fejét.
Semmit sem értve néztem az anyukájára. Ő is nemleges fejingatással válaszolt.
Értetlenül néztünk mindannyian a dokira. De csak megrántotta a vállát.
- Esetleg meg volt nagyon sérülve,de még nem annyira hogy ennyire vérezzen. És talán… - láttam a szemében, hogy ő is csak tippel. Gondolkozott egy kicsit majd folytatta. - és talán – ismételte, ezzel időt nyerve. – beverhette valahova a fejét. Esetleg nagy lendülettel ült le, valahova és így erősen beverhette a fejét, ezzel segítve a sérülés tovább fokozását. De ahhoz tényleg csak egy hajszálnak kellett volna elválasztania a komolyabb vérzéstől. Meg van az esély erre, de ez ismét csak egy elképzelés. – magyarázta el lehetséges esetekkel a történteket. Majd folytatta a mondanivalóját. – Na de visszatérve a beteg állapotához, nagyon sok vért vesztett. És nem lenne semmi gond a vér bejuttatásával, ha lenne a kórháznak. Szokott lenni, de az utolsó tasak, ami neki kellene, ma reggel fogyott el és még nem érkezett meg a rendelt csomag. Viszont elég ritka vércsoportja van. Pontosabban 0-ás. Valakinek van a jelenlévő családtagok közül?- nézett ránk, de megráztuk a fejünket. Sóhajtott egyet és folytatta. – kitől örökölhette a 0-s vércsoportot, ha nem a szülőktől? Hátha tud esetleg vért adni neki. - erre már Bianka tudott válaszolni.
- Csak a nagymamámnak, az-az, az ő dédmamájának volt 0-s vércsoportja, de ő tavaly nyáron meghalt. És senkinek nincs a családban 0-s. Csak neki. Ami nagyon furcsa. – hadarta és szipogott egyet.
- Értem. Hát… Délelőtt, amit rendeltünk, sürgőset, ugye még nem érkezett meg. Azt mondták, legkorábban holnap délután. Addig csak várni tudunk. Nem tehetünk semmit, míg nem kap vért.
Kínos csend. Ezt egy ismerős dallam szakította meg.
 Bon Jovi -tól az It’s my life?

                                      *Harry szemszöge*

Szívem hevesen ver. Fogalmam sincs miért. Hiszen csak Samet hívom.
*Kicsöng.*
1 kicsöngés, 2., 3., 4. és … kinyomta? De hát miért nem vette fel? Lehet nem ér rá. Mindegy, majd később visszahív.
Leemeltem a fülemtől a telefont és visszadőltem az ágyra. Elég sokat gondolkoztam a hosszú percekben. A máról, a találkozásról, az érintéséről, a gyönyörű tengerkék szeméről és a sugárzó, arany szőke hajáról.
Közben végig a halványkék plafonomat bámultam. A –szintén- kék falam nem ütközött a plafon színével. Talán egy árnyalattal volt sötétebb. Az ágyam felett egy kis fali szerkény volt üresen. Nem is tudom, hogy régebben mi volt ott. Talán az akcióhős figuráim, amikor nagyon ritkán lejöttünk a szüleimmel és a nővéremmel.
Apropó! Gemma! Már biztosan megtalálta a levelem. Fel kellene hívnom. Nincs kétségem afelől, hogy betegre aggódta magát a koleszban.

Tehát gyorsan felültem és sötétbarna éjjeli szekrényemre nyúlva kezembe vettem a telefonom és kerestem a Gemma nevet a telefonszámok között. Pár gombnyomás után le is értem a „G” betűhöz, megtalálva a nővérem nevét. Rögtön tárcsáztam is.
Talán fél percet vártam mire megkönnyebbült hanggal szólt bele a telefonba.
- Harry! Végre felhívtál! Megtaláltam a levelet. Okés… megértem, hogy megviselt anyuék halála, ahogy engem is. De azért nem kellett volna elszöknöd a mamához, csak azért, hogy feledj. Mert az hülye kifogás, hogy a ház rájuk emlékeztet. Ennyi erővel járj meztelenül, mert a ruháid is tőlük kaptad. Add el a biciklid, mert azt ők adták a 12. szülinapodra! Harry ez hülyeség és meggondolatlan tett volt! Mi lesz a sulival? – támadott le egyszerre.
Na ezért nem akartam visszahívni!
- Én is örülök, hogy hallak Gemma. – mondta neki gúnnyal a hangomban. – Először is, azért SZÖKTEM el, mert te úgysem engedtél volna. Másodszor az más.A ház fotókkal, videókkal, kisfilmekkel van teli és rosszul esik minden egyes alkalommal, amikor a szobám fele megyek elhaladni a szobájuk mellett ahol még érezni anya kedvenc parfümjének illatát. Amúgy kiiratkoztam a suliból. Nagypapa segített benne. Már nem megyek vissza tanulni. Itt fogok középiskolába járni, vagy nem tudom.- közöltem vele határozott hangon.
Gemma csak sóhajtott egy nagyot. Pár másodperc szótlanság után megértően kérdezett:

- Elég cuccot vittél?- meglepődtem kérdésén. Ezek szerint hagyja, hogy itt maradjak?
- A fontosabb dolgaim meg ruhát hoztam. Bár lehet, hogy nem lesz elég, ha több hónapra vagy évre maradok. - nevettem el magam.
Hallottam, hogy ő is megeresztett egy mosolyt.
- A koleszban szünetet rendelnek el a jövő héten, a festés miatt. A suliban is. Szóval pár napra el tudok menni, meglátogatni titeket, és esetleg elviszek néhány cuccot. Persze ha nem gond. – Végre valaki, aki nem papol a tetteim miatt, hanem segít is.

- Pár ruhát elhozhatnál. Ha gondolod. – egyeztem bele felajánlásába. – Szóval akkor mikor jössz? – kérdeztem végül.
- Hát most nézem a neten a repülőket. A legközelebbi a jövő hét kedden megy reggel 6:45, Londonból. Kb. 6 és fél órás az út, úgyhogy egy körül a reptéren leszek Budapesten. Meg még amíg papáékhoz érek, az meg kb. 3 és fél órás út lesz. De oda hogy megyek el? Áhh… - fájdalmas sóhajtás hagyta el a száját.
- Értem. Hát, ha gondolod, megbeszélem a nagyapával és felmegyünk érted, ha épp ráér és nem üzletel. - mondtam kis gúnnyal a hangomban.
- Na, ja… -mondta nővérem egyetértett gúnnyal.

- Na, mindegy. Most nincs itthon a nagyapa, de ha hazaér rákérdezek és hívlak. Na Szia! – közöltem a tényeket és elköszöntem.
- Okés. Köszi. Szia, öcsi és vigyázz magadra. – aggódást mutatott hangjában.
- Jó, jó, nyugi. Na, szia. –meg sem várva, hogy esetleg mond még valamit, letettem.
20:15. Láttam a képernyőn.
Rápillantottam, a nem fogadott hívások listájára, de Sam még nem hívott vissza. Nyugi Harry, majd visszahív! Nyugtattam magam. Ezzel a pár gondolattal álomra hajtottam fejem.

                                         /eközben/

                                    *Sam szemszöge*

Miért nem tudom kinyitni a szemem?! Ismét megpróbáltam. Nem megy! A fejem is lüktet. Hallom szívem ütemes ritmusát. Zavaró, hogy tehetetlen vagyok. Próbáltam ismét kinyitni a szemem, beszédre ösztönözni számat, mozgást erőltetni végtagjaimra. De nem ment! Miért?
Miért nem tudok semmit sem csinálni? Lehetetlenségnek tűnik még a mozdulat akarása is.

Szörnyen fáj minden porcikám. Még feküdni is alig van erőm. Nagyon gyengének érzem magam, hiába nem csinálok semmit. Fáj a mozdulatlanság is!
Mi történik velem? De kérdezhetném azt is, hogy mi történt velem? Semmire nem emlékszek.
Hangokat hallok. Ismerős hangokat, de mégsem ismerem fel, hogy kié.
Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Miért vagyok itt? Mi történik velem?
Egy dallam! Egy ismerős dallam csendül fel. Szeretem ezt a ritmust. Az éneket, a zenét. Meg van! Ez… ez a kedvenc dalom volt. De eltűnt a zene. Hova lett? És egyáltalán honnan szólt?

Ismét csend. Nem elég, hogy tehetetlen vagyok, nem tudok beszélni, és a szemem sem nyílik ki, erre még a hallásom is oda lett? Várjunk csak! Nem! Léptek zaja ütik meg a fülem. Egyre hangosabb. Erre jön! Kilincset lenyomják. Az ajtó fájdalmasan felsír. És „bumm” becsapódott. A fejem ismét hasogatni kezd, és egyre jobban idegesít ez a pityegés. Píp… píp… píp. Kb. másodpercenként hallom.
Miért nem tud már elhallgatni? Rohadtul idegesít. Na, várjunk csak! Síró ajtók. Hangos léptek. Néma csönd. Csipogás, ami ráadásul megegyezik a szívem dübörgésével. Na és ez a szag… Ismerős az is, de olyan… „új” szag van, mintha kórházban lennék. Ez az! Megvan! Kórházban vagyok. De mit keresek én itt?
A léptek megálltak mellettem, és lap forgatását hallom. Motyogás. Távolodnak a léptek és kimegy az ajtón. De aztán újabb ajtónyitás. Újabb közeledő léptek, de ez már halkabb és óvatosabb. Pár másodperc múlva megáll mellettem. Még kicsit mocorog, talán leguggol, és ismét csönd van.
Egy érintéssel találkozom. Ismét valami ismerős. Puha kéz fonja át ujjaim. Kellemes érintés.

 Hüvelyk ujjával simogatja a kézfejem hátulját. Másik kezével pedig végigsimít az arcomon.
Érzem lélegzését a homlokomon. Közel van. Ki akarom nyitni a szemem. … ismét nem jött össze.
Mozgás vagy beszéd szintén nem. De legalább már nem érzem magam annyira gyengének. Kedves és őszinte hang üti meg a fülem.
- Sam… annyira sajnálom. Ez az én hibám. Kérlek, ébredj fel!
Hidd, el én próbálkozok!

Hangja megnyugtatott. Olyan lágy és nyugtató! Aggódást is felfedeztem megszólalásában. Olyan jó volt hallgatni a hangját annak ellenére, hogy nem tudom ki ő. Az biztos, hogy kb. velem egy idős fiú. De ki lehet?
Próbáltam ismét. Úgy ahogy tudtam. De az erősködést egy érintés szakította meg,

Annyit éreztem, hogy egy puha ajak az enyémmel találkozott… De ki ő?!

Az ajka, hirtelen hosszasan tapadt az enyémre, amire én egy akaratlan kézszorítással válaszoltam.
Végre meg tudtam mozdulni!
Apró szorításomra egyszerre reagált. Elkapta száját az enyémtől. Éreztem bőrömön, hogy felgyorsult a légzése. Kapkodta a levegőt és nagyot nyelt.
-Sam! Sam! Hallasz engem?- szólalt meg nehezen, és ismét megszorítottam a kezét, ezzel jelezve egy igent.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a torkát és másik kezével is megfogta szorító kezem.
Ott volt percekig és várta, hogy felébredjek, kinyissam a szemem vagy beszéljek. De hiába várta. Tehetetlen voltam. Annyira volt csak erőm, hogy szorítsam a kezét. Nem engedtem el. Egy kis idő múlva légzése visszaállt normál tempóra, és megszólalt.
- Sam. Nekem szólnom kellene egy dokinak, hogy reagálsz. Muszáj szólnom.

De én nem engedtem el, csak szorítottam tovább. Nem akartam elengedni. Kellemes volt ott tartani mellettem. De egyszer csak kibontakozott szorításomból. Én még kerestem volna kezét, de már megint nem bírtam mozogni. Ismét eluralkodott rajtam a teljes tehetetlenség…

                                     /eközben/

                             *Aaron szemszöge*

Talán 3 kicsöngésig szólt – amint kiderült – Sam telefonja. Bianka előkotorta a hang forrását, majd miután megállapította, hogy egy bizonyos Harry keresi, a képernyőn látva, egy határozott mozdulattal letette.

Értetlen pillantásokat küldött Jenna felé hátha tudja, ki lehet, de nem tudott rá válaszolni.

Pár perc némaság után hozzám fordult Bianka.
- Aaron.. lassan haza kell vinnünk. A szüleid már biztosan aggódnak. – mondta kicsit szomorúan, mert tudta, hogy nekem Sam sokat jelent.
- De hiszen tudják, hogy hol és kikkel vagyok. Különben is, holnap nem lesz nekem suli, mert még egy hétig otthon kell lennem pihenni. Ugye a baleset miatt.- mondtam végén kicsit elhalkuló hangon.

- Na látod. Pihenned kell. Nagyon értékelem hogy itt maradtál, meg mindent, de ideje hazavinnünk.
- Ha mindenképp mennem kell még gyorsan, benézhetek Samhez? – kérleltem.
- De még nem lehet bemenni. 
És megpillantotta azt, amit én. A doki épp most hagyta el Sam szobáját. Halvány vigyor húzódott meg szája sarkában. Ugyanarra gondoltunk. Biccentett az ajtó fejé a fejével és én elindultam Sam felé.

Kilincsen a kezem és még nem voltam képes lenyomni. Féltem, attól hogy nem fog felébredni. Nagy nehezen rászántam magam és benyitottam. Az ajtó fájdalmasan felsírt, és gyorsan becsuktam magam mögött. Megláttam Samet. Kicsit rosszul lettem. Elért a bűntudat. Mozdulatlanul fekszik a fehér ágyon. Feje körbe volt tekerve egy fehér, kicsit vértől ázott fáslival. Kezei leeresztve magam mellé és egyenletes mozgott fel-le a mellkasa.

Legalább lélegzik… Szabályos csipogás üti meg a fülem. Sam szívverése. Szép, nyugodt tempóban dobog. Odasétáltam mellé és térdre ereszkedtem. Kezét bámultam. Majd pár perccel később nem csak bámultam, hanem enyémbe is fontam. Bőr jéghideg volt. Olyan… élettelennek tűnt, pedig él. Gondolkodtam, hogy mit tehetnék. Féltem még mindig, hogy mi lesz. Aggódtam. Elgondolkoztam azon, hogy befejezem azt, amit elkezdtem. Egyik lábam térdhelyzetből talpra állítottam és a másik kezemmel is megfogtam az ő jéghideg kezét. Hüvelykujjammal végigsimogattam kézfeje hátulját. Kis sóhajtás kíséretében végre megszólaltam.
- Sam… annyira sajnálom. Ez az én hibám. Kérlek, ébredj fel!- kérleltem, majd elhatároztam magam. Előbbre hajoltam és éppen hogy csak de – éreztem lélegzését. Szemünk ismét egy szinten volt. Most meg kell tennem, amit akkor nem tudtam.
Közelebb hajoltam, még közelebb és még közelebb. Mellkasom súrolta az övét. Egyenletes lélegzését éreztem a bőrömön. Már csak egy kicsi kell. Meg kell tennem!
És megtörtént. Ajkam megérintette az övét. Óvatosan tettem rá, mintha valami törékeny üveg lenne.
Annak ellenére, hogy szinte élettelen volt, az érintése még is melegséggel töltött el.
Végre megtettem! Csak az a baj, hogy úgy, hogy még csak lehet nem is tud róla.
Ez volt csak a kár.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy apró szorítást éreztem a kezemen. Felkaptam a fejem és így elváltak ajkaink.  Nem tudtam megszólalni. Egyre csak szorította a kezem Sam. Végre felébredt! Jézusom! Alig birok mozdulni. Lefagytam. El sem hiszem, hogy Sam éppen a kezem szorítja. Felgyorsult a légvételem. Csak meredtem Sam rezzenéstelen arcára és alig, de végül megszólaltam.

- Sam! Sam! Hallasz engem?- nehézkesen eresztettem ki a számból a hangot.

Mire ő ismét megszorította a kezem, ezzel egy igent jelezve. Azt hiszem.

Megkönnyebbült sóhajt küldtem ki a külvilágra és másik kezemmel is megfogtam szorító kezét. Vártam percekig, hogy kinyissa a szemét, vagy beszéljen hozzám. De hiába. Tovább szorította a kezem, és nem engedte el. Egy kis idő után visszaállt a lélegzésem a normális tempójára. Majd ismét nehézkesen, de beszédre nyitottam a szám.
- Sam! Nekem szólnom kellene egy dokinak, hogy reagálsz. Muszáj szólnom. – kérleltem.
De nem engedett el. Csak szorított tovább. Nem akart elengedni. Kellemes volt így lenni, de akkor is. Gyorsan kibontakoztam szorításából. Felálltam és elindultam gyors léptekkel az ajtó felé, de visszanéztem és láttam, hogy kezével keresi az enyémet, apró mozdulatokkal. És végül kiléptem az ajtón, egyenesen egy dokit keresve…

"A következő rész tartalmából .:
- Sam... Sam.. azt hiszem felébredt!
**
-Ez fura... olyan mintha csak bizonyos dolgokra reagálna!
**
- Elnézést. Egy bizonyos Samanthát  keresek.
- Ez Sam, a lányom telefonja.. de ő most kórházban van.
- Harry vagyok! Sam barátja!
**
- Hiszen mondtam, hogy nekem 0-ás vérem van.
**
- Ha nem Aaron az akkor ne vedd fel!
- Kedvelem a fiút, de.. nem is tudom. Nem hiszem, hogy ő való Sam mellé.
**
- Hát te?
- Bemegyek! *lökdösődés*  Hé haver! Maradjál!
-Te ne lökdöss engem!
-Mert mi lesz?
**
Ajkaim az övére tapasztottam. Ekkor egy ajtónyikorgást hallottam és felkaptam a fejem. Remélem nem láttak meg."